Páros: Franciaország x Szent Johanna
Leírás: Franciaország elalszik a világkonferencia közben, és álmában a múltról szerepelnek emlékképek...
Mesélés: E/3, az álomban/emlékképekben múlt idő, különben jelen idő
Világkonferencia. Az unalmak tárháza. Soha sem történik semmi, általában a globális felmelegedésről van szó, utána vitatkozás, Németország rendet teremt, folytatódik a konferencia, majd' mindenki alszik, egy-egy témánál megint veszekedés, és így tovább...
A mostani konferencia sincs másképp: Amerika beszél, Anglia jegyzetelget, de már ő is kezdi unni az egészet, Görögország alszik, Oroszország mosolyog, Fehéroroszország Oroszországot figyeli, Lengyelország unalmában Litvániát bökdösi a ceruzájának a végével, Japán mangákat rajzol az előtte lévő lapra, Olaszország tésztát rajzolgat és néha megszólal: Ve!, Németország figyel (senki sem tudja, hogy tud mindig figyelni), Ausztria egy dalt komponál, Spanyolország néha-néha meghúzza a mellette ülő Romano kiálló tincsét, aki ilyenkor bokán rúgja őt, a többiek meg szinte mind alszanak.
Franciaország próbál valamennyire figyelni, de nem megy neki: Amerika megint elkezdte az óriás hősös dumáját, amivel álomba ringatja a fél konferenciatermet. Végül Franciaország is elalszik...
* * *
Hirtelen egy mezőn találta magát, egy virágcsokrot tartott a kezében. Gyönyörű volt a csokor: fehér íriszekkel volt tele. Beleszagolt a csokorba, majd mosolyogva fordult az érkező felé.
Egy lány volt, elég fiatal, rövid, szőke hajjal és kék szemekkel. Rámosolygott Francisra, aki odanyújtotta neki a csokrot.
- Köszönöm, Francis. - ez a mondat, ez a mosoly, ez a gyönyörű, igéző, tekintet mindennél többet ér Francis számára. Elmélyedt a kék szemekben, szeretettel öleli magához a lányt.
- Szívesen. - mondja kedvesen, de nem engedi el. Nagyon boldog Francis, soha ennyire nem volt boldog. Ez a lány, elég ha ránéz, bármikor boldoggá tudja tenni őt. Ölelkezve álltak a virágos rét közepén, a kék ég alatt, a hajukat fújta a szél... Soha nem engedné el a kajaiból a lányt... Azt kívánta, bár ez a pillanat örökké tartana...
* * *
Változott a helyszín: Francis egy erdőben egy fa mögött állt, és kilesett mögüle. A rövid, szőke hajú lány most a fák között sétált, és úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mikor elhaladt mellette, Francis kilépett rejtekhelyéről és hátulról átölelte a lányt.
Ő mosolyogva fordult felé, és közelebb húzódott hozzá.
- Már vártalak. - mondta lágyan Francis, és nekidöntötte a homlokát a lányéhoz.
- Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet. - felelte a lány. - Miről van szó pontosan?
Francis nem sietett a válasszal, mivel nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szeretetteljesen és szenvedélyesen megcsókolta, majd komoran nézett a szemeibe.
- Az angolok megtámadták az országot, el kell mennem, nekem is harcolni... - sóhajtotta Francis.
A lány bánatosan nézett rá, Francisnak megszakadt a szíve ha belenézett ebbe a végtelenül bánatos tekintetbe, meg a gondolattól is, hogy itt kell hagynia őt...
- Kérlek vigyázz magadra! - suttogta a lány: tudta, hogy a háborúkban nincs sok esély a túlélésre. Nem akarta elveszíteni a férfit: nagyon szerette őt.
- Ígérem, hogy visszatérek. - mondta Franciaország. Szorosan ölelte a lányt, búcsúzóul ajkaival csókot lehelt a homlokára, majd hátat fordított neki és elnyelte a rengeteg...
* * *
Puskák ropogtak, kardok csattantak egymáson, halottak százai a földön, vér mindenhol. Háború van. Nem annyira régen kezdődött ez a háború az angol és a francia seregek között.
Francis jó pár sebből vérezve, nem törődve a fájdalmaival, kitartóan haladt a tengerhez. Csak egy valaki érdekelte őt. Hirtelen egy fiatal angol katona állta útját, egy pillanatig habozott, hogy a fiúnak is van családja és várhatják otthon, de emlékeztette magát, hogy a saját katonáinak is van családjuk és a haza a legfontosabb; levágta a fiút és haladt tovább.
A tengerhez érve megtalálta őt: a piros angol egyenruháját viselte, szőke haja ezerfelé állt, zöld szemein megcsillant a napfény, fiatal vonásait sebek csúfították el. Gúnyos és lenéző pillantással figyelte a karddal a kezében közeledő Francist.
- Komolyan meg akarsz küzdeni VELEM? - kérdezte kacagva a zöld szemű. - Nálad már jóval erősebb országokat is eltiportam már, te egy senki vagy hozzájuk képest. Csak egy ostoba, piperkőc francia. - köpött a lába elé az angol. - Tudod, én nem csak a tengeren vagyok verhetetlen. - mondta magabiztosan Anglia.
- Majd meglátjuk, hogy hogy fogsz könyörögni az életedért, majd ha eltaposlak, mint egy bogarat, Szemöldök. - felelte Franciaország. - És te mondod rám, hogy piperkőc? Te, aki szinte minden este holt részegen botladozol haza a kocsmából? - mondta gúnyosan Franciaország.
Anglia dühödten kardot rántott és rárontott a franciára. Kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak,
gazdáik szemei az egymás iránt érzett haragtól és gyűlölettől villogtak. Ezután Arthur újra támadott, de Francis hárította. Cselezgették egymást, de egy-két karcolásnál komolyabb sebet egyik sem tudott ejteni a másikban. De végül Arthur kardjának sikerült utat találnia Francis vállához: átdöfte azt. Francis fájdalmában a földre rogyott, Arthur röhögve állt fölötte...
* * *
Francis most egy hadi sátorban ült egy asztal fölé görnyedve. Ekkor kinyílt a sátor ajtaja, és a rövid, szőke hajú, kék szemű lány lépett be rajta. Vonásaiból meg lehetett állapítani, hogy elég sok év eltelt az elválásuk óta, idősebb lett.
Francis döbbenten nézett rá: nem tudta, hogy mit akarhat a lány. Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a lány megelőzte:
- Figyelj, Francis... tudom, nem fogod megengedni, de... - kezdte a lány. - Harcolni akarok az angolok ellen! - jelentette ki végül.
Francisban megállt az ütő: jól hallotta? Tényleg azt mondta, hogy harcolni akar?
- M-mit mondtál? - dadogta elkerekedett szemekkel Franciaország.
- Harcolni akarok! - mondta újra nyugodtan a lány.
- De nem lehet! Túl veszélyes! És ráadásul nő vagy! - ellenkezett Franciaország.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a nők nem tudnak úgy harcolni, mint a férfiak? - kérdezte szárazon Johanna.
- Nem úgy értettem! Elhiszem, hogy tudsz úgy harcolni, mint akármelyik férfi, sőt még talán jobban is, de akkor is túl veszélyes! Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik, Johanna?
- Hidd el, nem esik semmi bajom sem. - jelentette ki határozottan és rendíthetetlenül Johanna. - Látomásom is volt erről. - nézett komolyan Francis szemébe. - És a hazáért bármit megteszek!
- Tudom, hogy bármit megtennél, de az angolok nagyon erősek!
- Le fogom győzni őket, hidd el! - makacskodott Johanna.
Francis tudta, hogy Johanna ki fog tartani az akarata mellett. Szomorúan sóhajtott egyet: ezt a menetet Johanna nyerte.
- Rendben van, harcolj. - mondta Francis. Szemeiben fáradtság és beletörődés látszott; mintha hirtelen öregedett volna vagy 10 évet.
- Köszi. - mosolyodott el Johanna, puszit nyomott Francis ajkaira, majd kisietett a sátorból, egyedül hagyva a sötét gondolataiba merülő Franciaországot...
* * *
Megint egy csatában volt, de a helyszín változott: Francis egy erdő szélén állt a francia sereggel. Az angolok a kémek által szerzett információk szerint bent voltak az erdőben.
Francis rámosolygott Johannára.
- Készen állsz? - kérdezte tőle.
- Igen. - felelte a lány.
Francis alábecsülte a lány képességeit, mióta beszállt a csatába, folyamatosan verték vissza az angol sereget. Johanna nagyon tehetséges volt, bámulatos ügyességgel, gyorsasággal és precízséggel forgatta a kardot. Annyira, hogy megtette parancsnoknak. De még mindig aggódott érte és figyelte a csatákban.
Francis jelzett a seregnek és nekivágtak az erdőnek. Ahogy beljebb haladtak, úgy sötétedett az erdő, mivel a fák egyre sűrűbben álltak és a lombjaikon keresztül nagyon kevés fény szűrődött be. Egy hatalmas tölgyfa mögött már meg is látták az ellenséges tábort: hadi sátrak ezrei álltak nem messze egymástól, végig az erdőben. A sátrakat elnézve rengetegen lehettek, ráadásul nem voltak annyira gyenge harcosok. Látta Francis, hogy nem lesz könnyű dolguk a francia katonáknak.
Francis már éppen fordult hátra a csapat felé, hogy jelt adjon a támadásra, de ekkor mindenfelől barna ruhás férfiak rontottak rájuk. Burgundiak. Gondolhattam volna, hogy velük szövetkeznek az angolok. Gondolta bosszúsan Francis. Nagy kavarodás tört ki, Francis is szem elől tévesztette Johannát, de úgy gondolta, hogy a lány tud vigyázni magára.
Túl erősek voltak a burgundiak, ráadásul egy idő után csatlakoztak az angolok is a csatába, így Franciaország visszavonulót rendelt el. Egy tisztáson megálltak, miután biztosra mentek, hogy nem követik őket és megszámolták a halottaikat. Rengetegen haltak meg, világos volt, hogy nem tudnak újra támadni.
Az egyik katona idegesen futott Franciaország felé.
- Bonnefoy tábornok, Bonnefoy tábornok, a parancsnok eltűnt!
Francis holtsápadt arccal fordult a katona felé.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak nem vette észre?
- Biztos, uram. Átkutattuk az egész sereget, még a környéket is, de nem találtuk sehol.
Francis idegesen rohant vissza az angol tábor felé, nem törődve az utána kiáltozó katonákkal, csak Johanna körül jártak a gondolatai...
* * *
Francis az angol táborban furakodott át a tömegen, de amikor meglátta a felfelé szálló füstöt, tudta, hogy elkésett. De biztatta magát, hogy odaérhet, megmentheti, de legbelül tudta, hogy ez hiú ábránd. Amikor áttört az első embereken, meglátta a máglyát és a lángok között... Johannát. Meg volt kötözve, vörös lángok táncoltak körülötte, és úgy tűnt, mintha nevetnének a jövendő vacsorájukon.
Francis sírva borult a földre. Johanna észrevette, fájdalmasan és szomorúan elmosolyodott és elsuttogott egy szót, majd a lángok elnyelték az arcát is.
Francis nem volt annyira közel hozzá, de így is értette azt a szót. Soha nem felejti el, a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, és azt a szót, amit mondott neki. Iszonyatos fájdalmat érzett: nincs is annál rosszabb, mintha elveszítenénk azt, akit szeretünk, ráadásul a szemünk láttára kell meghalnia. Ennél még a halál is ezerszer jobb. Zokogott és csak zokogott Johanna maradványai felett, nem törődve a körülötte álló angolokkal és a röhögő Angliával.
Most már mindennél jobban gyűlölte Angliát. Fájdalmat, bánatot és gyűlöletet érzett csupán; a többi érzelem elhagyta a szívét. A hamut és a port eltemette egy tisztáson, és senki sem tudja, hogy hol van ez a hely, csak Francis...
* * *
- ... Franciaország! Kelj már fel, te idióta!
Ütést érez a fején, erre kinyílnak a szemei, és zavartan néz körül: a konferencia teremben van, és az összes ország őt nézi.
- Na végre, felkeltél, már azt hittük, hogy belehaltál az alvásba. - hall egy gúnyos hangot. Franciaország odafordul és a gúnyos, lenéző tekintetű Angliával találja szemben magát. Szívében fellángol a gyűlölet, de próbál nyugodt maradni.
- Nem lesz ekkora szerencséd, Szemöldök. Különben is, nem nekem nincsenek barátaim. - Arthur dühösen válaszra nyitja a száját, de Francis folytatja. - Ja, bocsi, elfeledkeztem a láthatatlan egyszarvúidról, meg tündéreidről. Fogadjunk nagyon jók társaságnak, akikkel órákat tudsz beszélgetni, közben meg mindenki hülyének néz, mivel a levegővel beszélgetsz. - gúnyolódik a francia.
- Ők igen is léteznek! - csattan fel Arthur. - De, te...
- Fogjátok már be! - hangzik Németország üvöltése. - Minden egyes gyűlésen elkezdtek veszekedni, utána verekedni és ezzel telik el az idő! Fogjátok vissza magatokat, legalább addig, amíg a gyűlés tart, utána azt csináltok, amit akartok!
Németország eléri amit akar: Anglia és Franciaország a gyűlés végéig nem veszekednek, utána némán távoznak a teremből...
* * *
- ... és Isten segítsen a másvilágon. Ámen.
Franciaország egy mező közepén térdel, egy fából készült kereszt előtt. Ez egy sír.
Miután befejezi az imádságot, leteszi az íriszekből álló virágcsokrot a kereszt elé, és lehajtja a fejét. Johanna... Miért kellett ennek így történnie? Miért engedtem meg neked, hogy harcolj? Ostoba és fiatal voltam, és az ostobaságom a te életedbe került. Sajnálom...
Pár könnycsepp hull a sírra, de Francis gyorsan letörli a könnyeit és távozik Johanna sírjától.
Rengeteg év eltelt azóta a nap óta, de Francis soha nem felejti el a lángok között szenvedő Johannát. Azóta már a hősiességéért, ügyességéért, és a hazaszeretetéért Szentté avatták Johannát. Francis sok lánnyal járt azóta, de senkivel sem volt tartósabb kapcsolata, és senkit sem szeretett úgy, mint Johannát. Nem felejtette el azt a szót sem, amit a lángok között suttogott el: Szeretlek. Örökre Johannáé lesz a szíve, és ha ez nem is így lenne, akkor sem szeretne senkit sem igazán, mert azon a napon, a máglya előtt megtanulta: Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul... [1]
[1]: idézet: Cassandra Clare: Végzet ereklyéi
