Egyedül

Műfaj: Angst happy enddel
Szereplő: Kanada
Leírás: Kanada szomorkodik kint a havazásban...
Mesélés: E/3, múlt idő
Megjegyzés: Én mindig szerettem a FACE familyt, és szerettem családként tekinteni rájuk, így ez miatt lett ilyen a fic (az eredeti ötlet az Death Story-s...)
   Fehér pelyhekben szállingózott a hó a sziklára, s a mélyben befagyott tóra. A szikla tetején egy fiú állt, szorosan átölelte magát, mellette a hóban egy kis jegesmedve dörgölődzött gazdája lábához. Matthew szomorúan nézte az enyhe szellőben táncoló hópelyheket, melyek kabátjára, és hajára hullottak. Felbámult a fölötte ezüstösen fénylő teliholdra, mely beragyogta a sötét éjszakát. Mindig van valami égitest az égen, mely megvilágítja a sötétséget. Matthew vágyakozva bámult fel a Holdra: neki nem volt semmilye sem, ami bevilágítsa éjszín életét.
   Már három órája kint állt a hidegben, és csalódottan vette tudomásul, hogy nem tűnt föl a többieknek, hogy eltűnt. Biztosan jól szórakoznak az országok nélküle is. Soha senkinek még a jelenléte sem tűnt fel, csinálhatott akármit. Átnéztek rajta az emberek, mintha valami kísértet lenne, hozzá se szóltak, sőt még a létezéséről sem tudtak. Mindig magányosan élt, társaság, barátok nélkül, fagyos, juharfákkal teli hazájában.
   Üresség tátongott a szívében, s fájdalom, amikor látta, hogy mások milyen jól szórakoznak nélküle. Soha sem kapott meghívást semmilyen rendezvényre sem, mert mindig kifelejtették. Egyedül volt. Lelki fájdalmakkal küzdött mindennap, de minden újabb reggel próbált mosolyogni, ám ez a mosoly mit sem ért, mivel nem tudta kivel megosztani. Pedig azt várná az ember, hogy ismerjék őt, ha ő a világ második legnagyobb országa, de Kanada mindig a háttérbe szorult, fel sem tudott szólalni, egyszer sem érvényesült az akarata.
   Könnycsepp gördült le arcán, ami egaből ra is fagyott a bőrére. Nem emlékezett, mikor sírt utoljára, nagyon régen történt, azóta egy könnyet sem hullatott, némán elviselte gyötrő érzéseit.
  - Kumishi, legalább te itt vagy nekem. - sóhajtott fel Kanada és halovány mosollyal nézett a medvére.
  - Te meg ki vagy? - nézett föl rá a mackó.
Ő sem emlékszik rám...
   Újabb könnyek folytak végig a fiú világos bőrén, lila szeméből kiindulva, miközben válaszolt.
  - Kanada vagyok, a gazdád.
   Lenézett az alatta húzódó befagyott folyóra. Vajon mi történne, ha leugranék? Azt nem élném túl. Na de kinek kell az élet? Az élet egy ajándék, amitki kell élvezni. De ha nincs boldogság a életben, mi értelme van? Még bármi történhet, a jövő te le van titkokkal. De ő csak két fogalmat ismert: a magányt, és a szenvedést. De azt is csak azért, mert a szenvedés a magánnyal jár, nagyon-nagy fájdalmat érzel, mikor mindenki csoportokba vergődve beszélget, nevet, s téged még egy pillantásra sem méltatnak.
   Egy hullócsillag száguldott végig az ég peremén. Úgy hallottam, hogy ha valaki kíván valamit, mikor hullócsillagot lát, az teljesül. Bárcsak... ne lennék többé egyedül. Matthew lehajtotta fejét, és könnybe lábadt szemeivel a cipőjét nézegette. Butaság... a kívánságok nem teljesülnek, ebben már csak a kisgyerekek hisznek. Az élet kemény és rideg, nem valami kívánságműsor...
   Ekkor erős karok ölelték át hátulról és háta egy kabáthoz simult, érezte a mögötte álló lehelletét. Matthew megdermedt, majd szembefordult az illetővel: a bátyja, Amerika volt az. Mögötte két férfi tűnt fel: Anglia és Franciaország siettek feléjük.
  - Csak hogy végre megvagy! Már mindenhol kerestünk, mon cher! - tette Matthew vállára a kezét Franciaország.
  - Hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz a buliból?! - fonta össze kezét mellkhasa előtt Anglia.
  - Miért nem vagytok a buliban? - mityogta Kanada.
  - A buli nem ugyanaz nélküled! - vádta rá a bátyja. - A többiek meg jól megvannak nélkülük... - mutatott Amerika a másik kettőre - ... de eléggé kétségbe estek amikor a hero elment.
  Mosoly bujkált Kanada szája szegletében: mindig is ilyen volt a bátyja, és tudományosan megállapították, hogy sajnos nem lehet kigyógyítani a hülyeségből.
  - Gyere, menjünk haza, Matthieu. - lépett egyett hátrébb Francis.
  - Megiszunk majd otthon egy csésze teát és letelepedünk a kandalló mellé. - mosolygott rá Arthur.
  - Na ne már! - nyafogott Alfred. - Neked mindenre a tea a megoldás, Iggy? - húzta a száját. - Nálatok tea nélkül nincs élet?
  - Fogd be, te barom jenki! - morgott rá Arthur.
   Matthew mosolyogva megcsóválta a fejét, és őszinte misollyal nézett végig rajtuk. Talán mégsem felejtődött el teljesen... Hiszen ők itt vannak, segítenek neki. A családja.
  - Gyere, Matt. - nyújtotta felé a kezét Alfred. Matthew mosolyohva megfogta, majd botladozba indult bátyja után. Talán mégis léteznek csodák, mindig van remény, és mindig vannak emberek, akikre számíthatunk, s a nehéz időkben kapaszkodót lelhetünk bennük.
   Most már nem vagyok egyedül...