Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk
Leírás: Franciaország Angliánál raboskodik, közben végig gondolja az életét...
Mesélés: E/1, Franciaország személyében, múlt idő
Sötétség. A sötétség fojtogatóan ölelt körbe, mint valami fekete lepel. Fekete lepel, mely kétségek és félelmek között tartott, mely idebilincselt. Alig láttam valamit ettől a lepeltől, megvakított. Megvakított engem, az áldozatát, és nevetve táncolt körülöttem, jól szórakozva tehetetlenségemen. Legszívesebben elfutottam volna jó messze, hogy soha ne kelljen látnom ezt a helyet, de nem tehettem. Be voltam zárva ebbe a cellába. A sötétség minduntalan nekem esett, röhögött, gúnyolódott rajtam, és egyre jobban taszított a homályba, az őrültség felé.
Hogy mi változott? Semmi. Az életem idáig is egy nagy fekete űr volt, fájdalommal, és veszteségekkel. Mindig azt mondták, hogy a nagy, és hatalmas Franciaország megszerzi amit akar, de most ez a "nagy és hatalmas" Franciaország itt ült egy sötét cellában, mocskosan, erőtlenül, kínok között, mert egy valami, amit a legjobban akar nem lehet az övé. Soha nem is volt, és soha nem is lehet.
Mindig vágytam a mosolyára, hogy rám mosolyogjon, de soha semmit nem kaptam tőle, csak fájdalmat és kínt, egy-egy becsmérlő szót, lenéző pillantást, gúnyos mosolyt. Soha nem vágytam semmi másra, csak a szeretetére, de ehelyett mindig háborút, halált, utálatot kaptam tőle. Ha hozzászólok, elkezd velem veszekedni, ha hozzáérek, undorodva fordul el. Kihasznál, csak szenvedést okoz nekem, ennek ellenére mégsem tudom elfelejteni őt, mégsem tudok lemondani róla.
Szeretem aranyló haját, szeretem zöld szemét, mely a vad, rettegett, egyben gyönyörű óceánt idézi, szeretem makacsságát, szeretem az utálatát, szeretem a boldog, szeretem a sír, mindent szeretek benne, szeretném törékeny testét a karomban tartani... de nem lehet. Mikor bezárt ide, és a sötétség rabjává tett, rájöttem, hogy nekünk nincs megírva a boldog befejezés. Örökké harcolni fogunk, mert harcolnunk kell, az ellentétes oldalakon, elárulnunk egymást, hátba szúrni a másikat, míg a nemzet le nem tűnik, míg el nem ragad végleg a halál.
Könnycseppek gördültek le az arcomon, sós ízt hagyva a számban. Nem bírom tovább ezt a kínt, nem bírom elviselni azt a fájdalmat, a sok gyűlöletet, a sok csatát. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a szerelmed ellen harcolni. Reszketve húztam elő egy kis tőrt: ezt nem találta meg, nem vette el tőlem. Nem akartam szabadulni, minek? Mindennap láthattam az arcát, még ha csak kis időre is, megszoktam már a sötétséget, a magányt, a homályt, a kinti világosság és öröm csak olaj lenne a tűzre. Az elkeseredettség tüzére.
A tőrt a mellkhasamhoz emeltem: elhatározásra jutottam. Nem érdemlek meg még több szenvedést. Elszántan néztem le a kis tőrre: oly kicsinek, oly ártalmatlannak tűnt, pedig igazából kétszínű: ha valaki óvatlan, könnyen kioltja belőle az életet.
Már csak pár centi, és az én életemet is kioltja. Vége lesz minden nyomorúságnak, többé nem kell aggódnom a gazdaság miatt, a pénz miatt, a háborúk miatt, és főleg a szerelem miatt. Az élet számomra egy cérnaszál, és elég csak egy olló, egy vágás, hogy vége szakadjon.
Beleszúrtam a mellkhasamba a tört: iszonyatos kín áradt szét a testemben, csak nyögni voltam képes, a vér patakokban csordogált a számból, és ömlött a mellkhasamból. Előrezuhantam a földre, ott vonaglottam és küszködtem, tudtam, hogy innen már nincsen visszaút. Végül megszűnt minden körülöttem, de még elsuttogtam egy utolsó mondatot:
- Viszlát... Anglia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése