Magány

Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk, UsUk (nem szerelmi háromszög)
Leírás: Anglia magányosan ül a raktárában és az elmúlt évszázadokon mereng...
Mesélés: E/1, Anglia személyében, múlt idő, és E/3 is
Megjegyzés: Már megint egy angst, és death story... Mostanában nagyon retardált kedvemben vagyok, a végén még mindegyik országot ki fogom nyírni, szép sorban... És ezt a fanfictiont akkor találtam ki, amikor a Once upon a time sorozat egyik részét néztem, amikor felbukkant Cora neve, ezért annyira Corás Iggy halála...

   Áporodott levegő szaga töltötte be a helyiséget. Csak egy-két fénypászma jutott át az ablak lehúzott redői között, meg-megvilágítva egy lepedővel lefedett szekrényt, egy porlepte kanapét, rajta molyrágta párnákkal, egy pókhálót a sarokban, és egy régi, magas, repedezett tükröt.
   A szobában térdeltem a tükör előtt, jobb kezemet a tükörre tapasztottam, és lehajtottam a fejemet. Azelőtt is sokat jártam itt, és ez most sem változott: idemenekülök a kinti világ fejetlensége, rohanása, zaja és gyűlölete elől. Ebben a kis szobában minden békés, csöndes, nyugalmas. Úgy érzem, ez a szoba egy külön világ: az én fájdalmas, olykor dicső múltam. Itt minden tárgy a történelmem, életem egy része, a lelkem egy darabja, rossz és jó emlékeket idéz bennem.
   Sokan mondják, hogy ne éljünk a múltban, de én képtelen vagyok megfeledkezni a történelmemről, nehéz súlyként hordozom a vállamon, s ez a súly egyre mélyebbre húz. Nem tudom elfeledni a sebeket, a kínokat, az árulásokat, a csalódásokat, a fájdalmakat, a hazugságokat és a magányt.
   Mert igazándiból mindig magányos voltam, hiába szerettem két embert is: Franciaországot és Amerikát.
   Régen teljes szívemből szerettem Francist, és úgy tűnt, hogy ő is szeret engem, de a szemét borvedelő, amikor szükségem lett volna rá, nem jött. Egyedül hagyott a bajban, amiből alig sikerült kiküzdenem magam. És ez után is én ostoba, szentül hittem abban, hogy nagyon fontos dolga volt, de többé nem hívott és nem jött át hozzám. Azt gondoltam, hogy a főnökeink keze van a dologban, átmentem hozzá, de az a rohadék letagadta az egész kapcsolatunkat, ráadásként a szemem láttára csókolt meg egy nőt, majd rám csapta az ajtaját. Csak kihasznált, csak addig voltam neki jó, amíg kielégítettem perverz vágyait, s míg nem talált jobbat nálam, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, és többé felém sem nézett. Teljesen összetört, széttiport, azóta is a vérét kívánom, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem.
   Kezem egy mozdulatával letöröltem könnyeimet. És Amerika... Úgy szerettem, mint öcsémet, és később ez az érzelem, nem tudom, hogyan, de átalakult szerelemmé, de ő is rútul hátba döfött. Mindig is támogattam, védelmeztem, gondoskodtam róla, mégis fegyvert fogott rám és elhagyott. Azon a sötét, esős napon a lelkemet vesztettem el másodszorra. Azóta képtelen vagyok normálisan Amerika szemébe nézni, mert előtör a fájdalom és üresség, amit Amerika elvesztése óta érzek. Az elmenésével lyukat ütött a szívembe, űrt hagyott az életemben, egy újabb kínzó emlékkel gazdagított.
   Életem során egy valamit megtanultam: soha ne bízz meg senkiben magadon kívül, még a legjobb barátodban, rokonodban vagy akár a szerelmedben se, mert a végén mindig elárul. Ezt a hibát soha nem követem el többet. Inkább leszek magányos, de erős, mint egy összetört senki, akit mindenki kénye-kedve szerint kihasználhat.
   Másik kezemet is a tükör lapjára illesztettem. Ebben a tükörben nézte meg magát Amerika amikor adtam neki egy elegáns öltönyt a régi, koszos, elhordott ruhái helyett. Felpillantottam rá: egy aranyszőke, össze-vissza álló hajú, tengerzöld szemű, sűrű szemöldökű, könnyező, törékeny fiú nézett vissza rám. Amikor megláttam tükörképemet, elöntött a düh: nem lehetek gyenge! Ököllel belevágtam a tükörbe, mely megrepedt, s kiesett egy darab belőle. Fájdalmasan felszisszentem, és vér kezdett szivárogni ujjperceimből.
   Hátat fordítottam a tükörnek, majd egy hirtelen mozdulattal és a varázserőm segítségével belenyúltam a mellkhasamba, és kirántottam a szívemet. Elnéztem egy ideig ezt a tárgyat, mely miatt azt a sok fájdalmat és kínt kellett átélnem. Milyen könnyű lenne... csak egy erős szorítás... és vége lenne a sok csalódásnak és kínnak... Oly erősen csábít, csak egy mozdulat, és cserébe nincs több érzelem... Megreszketett a kezem. Végül erősen megszorítottam. Felüvöltöttem attól a szörnyű érzéstől, mi átjárta a testem, de továbbra is elszántan markoltam a szívemet. Még jobban szorítottam, már fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Még egyszer erősítettem a szorításomon, majd a maradék port a földre szórtam. Kész, vége. Mindennek vége. Elvágódtam a földön, mosolyogva a semmibe, üres élettelen tekintettel...

                                        * * *

   Nyikorogva nyílt ki a lakás ajtaja, és Amerika sétált be döbbenten rajta. Túl csöndes...Semmit sem hallok, még a teás csésze koppanását sem... Körbejárta a ház minden egyes pontját, majd a padlás felé vette az irányt. Nyikorogva nyílt ki a padlásajtó, Amerika óvatosan és rosszat sejtve sétált be rajta. Benézett a szekrénybe, a kanapé mögé, majd megkerült egy dobozhalmot, és akkor meglátta az élettelen Angliát földöntúli mosollyal az arcán a földön fekve.
   Megdermedt, majd odarohant Arthurhoz, és sírva szorította magához az élettelen testet. Ki ölhette meg? Egy országot nem könnyű megölni... De Alfred nem látott semmilyen sebet sem Arthuron, sem vörös foltot a nyakán, ami arra utalhatott volna, hogy megfojtották.
   Könnyes szemmel felpillantott a fölötte emelkedő tükörre, és megrohamozták az emlékek. Az emlékek a gyermekkorából, és a ruháról, amit Angliától kapott, és ami még mindig a raktárában hevert, mert nem volt szíve kidobni.
  - Azt hittem, ez régen elveszett. - suttogta döbbenten, majd szeme a kitörött darabra vándorolt, és egyszerre megértett mindent. Ez miattam történt... A sok fájdalom miatt, amit okoztam neki... Alfred lenézett a sápadt arcra, óvatosan odahajolt hozzá, és forró csókot lehelt Anglia ajkaira.
  - Sajnálok mindent! Szeretlek! Kérlek ne hagyj el! Kérlek kelj fel! Kérlek... - zokogásba fulladt, és csókolni kezdte. Egyre erősebben csókolta, mint aki hisz a csodákban, a mesékben, és hiszi, hogy szerelme ettől visszatérhet. De egy halott embert már semmi sem hoz vissza...