Felismerés

Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff +drabble
Szereplők: Fehéroroszország; Oroszország
Leírás: Hirtelen Fehéroroszország rádöbben, mit is csinált egész végig.
Megjegyzés: Nem szeretem őket szerelmesként, de így viszont nagyon aranyosak :3

     Mindig elfut. Mindig megijed. Mindig elrejtőzik. Talán én ijesztem meg? 

     Fehéroroszországba fájdalmasan hasított a felismerés. Mitől mástól ijedne meg bátyja? Abbahagyta az ajtó kaparását, elhátrált pár lépést. Döbbenten nézte az ajtót, amin mintha egy oroszlán élesítette volna karmait. Ezt én tettem volna?

     Hátrált. Mindent megértett. Eddig hogy nem vette észre? Hogy nem vette észre, hogy hogyan tud viselkedni? Talán nem is a horrorfilmbe illő ajtótól futott, inkább a cselekedetei, viselkedése, gondolatai rémisztették meg. Szereti Oroszországot, mint testvér. Hogy jutott neki eszébe házasodni vele? Tényleg ilyen gyerekes vagyok?

     Berohant sötét szobájába, levetette magát az ágyra. Bebújt takarója alá, és némán zokogott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mióta eszét tudja, Ivan után kajtatott. Nem tudott magának magyarázatot adni, mit miért csinált egész életében. Vadászott a testvérére. Ez normális?

     Kibújt a pléd alól, lemászott az ágyról, felegyenesedett. Odalépkedett a szekrényéhez, levett onnan egy képet. Pontosabban zsírkrétával rajzolt műalkotás volt egy fából készült fényképtartóban, napraforgókat ábrázolt. Ő és testvérei rajzolták egykor. Natalia szívesen megnézett volna egy akkor készült fényképet róluk, hogy akkor is úgy ragaszkodott e az oroszhoz, csak a gond az volt, hogy akkor még nem létezett fényképezőgép. Mellkasához szorította a rajzot.

-Fehéroroszország...- kopogtattak. Ivan óvatos, halk hangja ébresztette fel Belorussziát gondolataiból- Készülődj a vacsorára.

-Rendben bátyus, majd megyek!- a lány hangja remegett, halkabb volt, mint Oroszországé. Ezt testvére rögtön ki is szúrta, ám pár másodperc múlva el is illant összedobni az ételt. Natalia fölsóhajtott, és csak a rajzukat nézte. Majd hirtelen a képet ledobta az ágyra, kirohant a szobájából, a konyha felé vette az irányt. Ott van a bátyus!

     Ám mikor a helyiség küszöbéhez ért, megtorpant. Ivan háttal állt neki, a levest kevergette egy fakanállal, észre se vette húgát, ki visszafogva magát leült az asztalhoz. Ölébe ejtette kezét, kihúzta magát. Oroszország hátrafordította fejét, meglátta a lányt. Elkerekedtek szemei.

-Na... Natalia, te mikor...- nem volt ideje befejezni a mondandóját, ugyanis Fehéroroszország erősen átölelte. Halkan szipogott, összekönnyezte bátyja kabátját.

-Sajnálom! Többé nem foglak zaklatni, ha akarod el is megyek... De kérlek, ne utálj ezért! Én jó testvéred akarok lenni, nem a feleséged!

     Ivan csak felkacagott. Esze ágában sem volt lerángatni magáról Nataliat. Sőt, közelebb húzta magához húgát.

-Nem utállak, sőt! Örülök, hogy felnőttél!

     Fehéroroszország elmosolyodott.

Tökéletes család

Írta: R.Karolina
Műfaj: Drama +függővég
Szereplők: Tajvan (Mei); Kína (Yao); Hongkong (Leon); Korea (Im); Japán (Kiku); Vietnám (Lien)
Leírás: Kína és Hongkong megint összekapott, de most valamiért elfajultak a dolgok, ami Tajvannak egyáltalán nem tetszik.
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Megjegyzés: Nem tudom, hogy tényleg így pikkel Kína Angliára, de ez most ilyen lett..


     A tavaszi hangulat akkor sem múlt el, mikor a napos idő zivatarba torkollott. Tajvan elővette a rég nem használt festéket, és virágokat festegetett. Kiku mellette könyökölt, mosolyogva figyelte a lány ügyes kezét, ami gyors ecsetvonásokkal dolgozott, ám a kép nem tűnt elkapkodottnak. A lány nem is emlékezett rá, hogy milyen jó érzés alkotni.
-Elegem van belőled!- hallatszott az ordítás. A konyha ajtaja kivágódott, Kína trappolt ki a helyiségből, kezében egy dobozt szorongatott.
-Most meg mi bajod van? Unod magad, ezért belém kötsz?- értetlenkedett Leon. Széttárt karokkal sietett Yao után.
-És még megkérded? Vedd már észre magad!
     A tajvani azonnal fölpattant, érdeklődve nézett az egyik férfiról a másikra.
-Mi történt?- szelíd, lágy hangja kíváncsisággal telt meg.
-Az történt, hogy ez- mutatott a kínai Hongkongra- pontban négykor leül az asztalhoz, és a teát szürcsöli, meg azt a pogácsát majszolja! Tudod ki csinálja még ezt?
-Tudom, Kína, tudom- sóhajtott Tajvan, de Yao nem hagyta abba a magyarázást.
-Anglia! Az iszogatja azt a szörnyű brit teát! Az a nyomorult Anglia!
     Kína kiakad. Hongkong üvöltözik vele. Kína visszaüvölt. Mei fáradtan nézett Japánra. Kezdődik. Kiku, mintha meghallotta volna a lány gondolatait, bólintott. Mióta Hongkong visszatért hozzájuk, azóta megvannak ezek a szokásai. A többiek eltekintettek mellette, de Yaonak szemet szúrt. Gyakran kiborult emiatt, rengeteget vitatkozott öccsével. És mivel a kínai ki nem állhatta Angliát, ezért nagyon nehéz volt megnyugtatni őt, ha ilyen szóba került, mint most.
-Már megint mi van?- gazdagodott a társaságuk, Korea sietett le a lépcsőn, érdeklődve nézett körbe.
-Kína azért üvöltözik velem, mert teát iszok!
-Úgy viselkedsz, mint egy angol! Csodálkozol, hogy ordítok?
-Jaj, hagyjátok abba! Ez olyan gyerekes...- állt közéjük Im.
-Ezt te mondod?!- nézett Leon a koreaira.
-Te csak ne szólj be! Olyan lenéző tudsz lenni, mintha a világ vezetőjének hinnéd magad...
-Nem nézem annak magam, de belőlem előbb válhat világvezető, mint belőled! I'm a gentleman[1], nem úgy, mint te, aki ott túrja a fülét, ahol rájön!
     Ez durva volt. Korea meghökkenve bámulta testvérét, aki bűntudat nélkül így szemébe hányta a szavakat.
-Szemét... Tudod, hogy ez az én országomban teljesen más[2]...
-Figyeltétek? Angolul beszélt!- szakította félbe a koreai hitetlenkedését Yao- Erre is rászoktál, mint a tea szürtyölgetésre?- lóbálta meg a ládát a fülénél fogva.
-Na azt azonnal visszaadod!
-Álmodban, te rohadt brit! Kapd el, Im!
     A dobozt elhajította, Korea pedig rögtön el is kapta. Leon utána rohant, hátulról ráugrott testvérére, lábát összefonta Im mellkasánál. A koreai megtántorodott, ám a ládát időben visszadobta Kínának, aki meg is ragadta a dobozt és a lehetőséget is. Hongkong leugrott Koreáról, sietett a drága holmijáért, de elkésett.Yao egy célzott dobással kihajította a ládát a szakadó esőbe. Az ablak milliónyi darabra tört, amik mindenfelé repültek a becsapódástól.
     Hongkong elkerekedett szemekkel nézett az elszánt kínaira.
-Te teljesen hibbant vagy! Mi a fene ütött beléd?!
-Na ebből elég!- ébredt fel sokkos állapotából Mei. Felegyenesedett, kihúzta magát, majd Kínához fordult- Ez nem volt szép, Yao! Az a doboz fontos volt Leonnak, te pedig kihajítottad, és betörted az ablakot! Gondolkozz, mielőtt cselekszel, könyörgök!
-Azt se tudod, mi volt abban a szarban, te csak ne magyarázd meg nekem, mi a helyes és mi nem... Én neveltelek fel téged, nem pedig fordítva! Maradj ki ebből, mert nem tartozik rád!- a kínai szavai feldühítették a lányt, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Hongkong közbekiabált.
-Most mit tett szegény, hogy vele is ordítozol? És igenis neki is van köze ehhez, mert ő is itt él, ő is az állítólagos családunk része...
-Ó, pofa be! Te sem gondolod így, csak azért véded, mert melléd állt! Mekkora nyomorult vagy!- támadta le a hongkongit Korea, ám Hongkong nem vette magára, de azért visszaszólt.
-Én vagyok a nyomorult? Akkor te mi vagy?!
-Igazad van, Leon, te nem nyomorult vagy, hanem egy kibaszott brit!- a kínainak nem volt szokása a káromkodás, de most minden mondatában használt egy-egy trágár szót az öccsére.
-Hagyjátok már abba...!- csattant fel dühösen Japán. Már ő is kiborult.
-Nem hagyja abba ez a rohadék! Nem veszi észre, hogy mekkora barom...
-Ha látnád magad, hogy nyalod ki Yao seggét! Mindent megteszel, amit kér, mindig ott loholsz mellette! Szánalmas vagy!
     Hongkong egy mozdulattal felborította az asztalt, amin előbb még Tajvan békésen festegetett. A lapok szanaszét repkedtek a nappaliban, a festék kiborult a szőnyegre, összekeveredtek a színek- a piros és a kék összefolyt, akárcsak a zöld és a fehér, így új színeket kreálva.
-Te jó ég, a szőnyeg!
-Mi a franc?! Te törted be az ablakot, és a kibaszott szőnyegért rinyálsz?! Ez kész...
     Mei a zokogás határán állt. Így még sosem fajultak el a dolgok. Mindenkit le lehetett nyugtatni egy kis idő elteltével mindig. Most mi történt? A háttérben mindig ez volt? A kis dühkitörések ezt a nagy kirohanást rejtették? Egymást túlüvöltve vágtak a másik fejéhez sértő szavakat. Ezek a szavak lassacskán összefolytak a nagy kiabálásban, mindenki mondta a magáét, senki sem figyelt senkire. Tajvan a fülére tapasztotta a kezét,  behunyta szemét, nem akart semmit sem hallani, látni. Ahogyan a testvérei szidják egymást, ahogyan egyre jobban romlik a család. Nem akarta észrevenni.
-ELEGEM VAN!- visította Yao. Egy pillanatra mindenki elhallgatott- Ez az én házam, itt én vagyok a főnök! Ti pedig itt éltek, én etetlek titeket...
-Mi az, hogy te etetsz?- vágott a szavába Hongkong, ki először elképedt, de ezt a gúny váltotta fel, majd a düh torzította arcát grimaszba- Képzeld, én is tudok főzni, felnőtt vagyok! Simán elboldogulok nélküled is a nagybetűs életben, nem kellesz nekem!
-Téged is ő nevelt fel, neked is bátyád Kína! Te sem lennél sehol nélküle!
-Fogd be, Im!
-Nem fogom be...
-Ebből elég! Itt nem tehetem azt, amihez kedvem van, mert mindenből csak a vita lesz! A hócipőm tele van veletek, én elmegyek!
-Menj, fuss Angliához! Majd megvigasztal a szar pogácsáival!- a kínai szinte szemével fojtogatta Leont. De ő nem is törődött vele.
-Nem hozzá megyek, hanem a hazámba. Gyere Tajvan, hazamegyünk- ragadta meg a lány csuklóját.
-Nem hagyom!
     Kína is erősen megmarkolta a karját, és akkorát rántott rajta, hogy ha Meit nem két oldalról fogják, simán eltaknyolt volna. A két férfi mindkét oldaltól rángatta őt, mintha ketté akarnák tépni, szét akarnák szakítani őt. A tajvani lehajtotta fejét, némán folytak könnyei. De erre egyikük sem figyelt fel. Már nem Hongkong hülye szokásairól veszekedtek. Leon teljesen el akart szakadni a kínaitól. És vitte volna magával húgát is.
-Engedjétek már el őt! Nem látjátok, hogy sír?- a két vasmarok engedett a szorításán. Japán magához ölelte Tajvant, de a lány durván ellökte őt magától. A kijárat felé rohant, feltépte az ajtót. Ám Im elkapta kezét, maga felé fordította a lányt.
-Mei, kérlek...
-ENGEDJ EL!- sikította. Koreának nem volt más választása, elengedte őt. A lány kirohant az esőbe, becsapta maga mögött a mahagóniajtót. Hallotta Kikut, ki durván legorombította a többieket, hogy elkergették őt otthonról.
     Az utcán sötét volt, talán nyolc, esetleg kilenc óra. A kövér esőcseppek hangos koppanással értek földet. A lámpák fényei megvilágították az elhagyatott utcát. Tajvan megpillantotta Hongkong dobozát, amit egyből fel is kapott, és rohant vele. Rohant a család elől. A jól ismert utakon futott, próbálta lerázni a bátyait, akik utána eredtek, amint felfogták, hogy lánytestvérük elmenekült tőlük. A kanyargós, szűk utcában sikeresen lehagyta őket, ám hallotta, ahogyan szólítgatják őt, meg bocsánatot kérnek. De Meit nem érdekelte. Leült egy ház elé, összekuporodott. Hideg este volt, ráadásul leszakadt az ég, és ő pont ezt a napot választotta a megszökéshez. Hogy elterelje az ilyen gondolatait, kinyitotta Leon ládáját. Egyből megértette mi volt a baja Kínának. A doboz ugyanis egy angol teás szett volt. Porceláncsészék, angol tea és még cukor is volt. Tajvan sírva csukta be a szettet, és letette maga mellé. Nem volt gusztusa ránézni, hogy ezért a kis holmiért ordibáltak egymással a fiúk... azaz, hogy ezzel kezdődött.
     Nem bírta magában tartani a bánatát. Egyszerűen nem ment neki. A sikítás kaparta torkát, mint a szomj. A feje majd' szétrobbant, a sok trágár szó ismétlődött benne, amit egymásra mondtak fivérei. Mikor becsukta szemét, látta maga előtt, ahogyan Kína összetöri a ládával az ablakot, majd ahogyan Hongkong felborítja az asztalt, és a boldogságot sugárzó képek, amiket ő festett tönkremennek.
     Kihalászta zsebéből telefonját. Rögtön tárcsázta az egyszerű számot, majd a készüléket a füléhez emelte.
-Tajvan?
-Vietnám...- sóhajtott a lány.
-Mei, baj van? Jól hallom, hogy szakad az eső?
-Igen, esik.
-És miért ilyen hangosan?
-Mert kint vagyok az utcán.
-Mi?! Miért?!
     A tajvani próbálta nem elbőgni magát. Ajkát harapdálta, szemét behunyta. Lien volt a legjobb barátnője. Ő volt az, akinek mindent elmondhatott, aki jó hallgatóság volt, aki nem kotyogott ki semmit másnak. De a szavak még sem jöttek belőle, mint azt hitte.
-Hol vannak a többiek? Kína, Korea, Hongkong?
-Ők? Ők remekül vannak! Minden olyan... tökéletes- ennyi volt. A nehezen felépített gát megadta magát, Tajvan felzokogott. Jobban összehúzta magán pulcsiját, ami teljesen átázott. Fázott, olyannyira remegett, hogy fogai néha összekoccantak. De semmi pénzért nem ment volna vissza.
     Vietnámnak csak egy kérdése volt, mégsem tette fel. Csak magában kereste a választ, de nem találta meg. Ha pedig megkérdezné Meitől, az olyan lenne a lánynak, mint egy döfés a szívében.
      Hogyan tudják így megjátszani a tökéletes családot?


[1]: Angol: Úriember vagyok
[2]: A koreai embereknél nem furcsa/ciki/undorító stb., ha az utcán tisztítják a fülüket, ez Koreában teljesen átlagos.
Egy kis magyarázat: Hongkong nagyon sokáig angol gyarmat volt, és sok idő múlva térhetett vissza Kínához.

A tenger mélyén

Írta: R.Karolina
Műfaj: Angst +függővég
Szereplők: Spanyolország; Anglia; Romano/ Dél-Olaszország
Leírás: Spanyolország és Anglia harcot vív a tengeren, az angolok túlerőben.
Megjegyzés: Szadista hangulat egyenlő a szadista novellával...


     A hullámok mérhetetlen erővel csapkodták a hajó oldalát, ám feltehetőleg az bírta a nagy strapát. A gyönyörű kékség szertefoszlott, a türkizkék víz szürkének hatott. Villámok sújtottak le a tenger felszínére, egy pillanatig megvilágítást adva. A kövér esőcseppek nagyokat koppantak a kalózhajó fedélzetén, illetve a spanyol kapitány, Antonio kalapján. Az eget eltakarták a koromfekete felhők, melyek összegyülekezve hozták a tengerre a sötétséget. A szél hevesen fújta Spanyolország hosszú kabátját, büszkén kimutatva alóla a fényesen csillogó kardot.
     A nagy vihar ellenére a brit kalózhajó továbbra is rettenetes ágyúgolyó áradattal támadta Antoniot. Hajója megingott a vízen, mikor a tüzelés célba talált, a kapitány meg nekivágódott a korlátnak. Beverte bordáját, véres kezét oldalára tapasztva támaszkodott fel, szerezte vissza egyensúlyát. Átnézett a másik kalózhajóra, meg is pillantotta Angliát. Szőke haja kócosan lógott bele elszántságtól csillogó zöld szemébe. Sápadt bőre, alacsonyabb mérete és kisfiús arca ellenére megvolt a maga kegyetlensége, amit nem félt kimutatni. Magabiztos mosolya azt sugallta, biztos benne, hogy ezt a csatát ő és kalózai nyerik.
     Ám Spanyolország nem adta fel olyan könnyen. Akkor is harciasan kivonta kardját, mikor az angolok megkezdték a csáklyázást. A kötelek átlendültek egyik hajóról a másikra, kalózok egymásnak esve küzdöttek. A brit pengék sebesen mészárolták a spanyolokat, kiknek semmi esélyük sem volt támadni, illetve védekezni.
     Antonio előtt lecsapták a pallót, amin Arthur gondtalanul átsétált. Két kardját megmarkolva, tárt karokkal lassan lépdelt Spanyolország felé. Ravasz mosolyát villantva ellenségére szólalt meg.
-Nem csodás a ma este? Amikor a tenger a spanyolok vérétől lesz vörös...- hangjában gúny keveredett némi éllel. Zöld szemében fellángolt a győzni akarás vágya. Antonio legszívesebben beleköpött volna, eloltva azt a tüzet.
-Álmodik a nyomor... vagyis az angol- Arthur arcán mintha átvillant volna valami, de lehetséges, hogy a becsapódó villám tévesztette meg a spanyolt.
     Anglia léptei felgyorsultak, magasba emelte kardjait. Talán két méter se volt köztük, azonban az angol, mintha szárnyai lettek volna, magasba emelkedett, szinte repült. A nekifutásból jött ugrás váratlanul érte Spanyolországot, ám reflexből fegyverét odakapva nehezen, de sikerült kivédnie a támadást.
     Megtántorodott. Anglia vicsorogva pörgette kezében fegyvereit. Majd időt nem hagyva, újra a spanyol felé indult, aki készen állt lelkileg a megmérkőztetésre. Arthur profin forgatta a kardot, gyorsasága utolérhetetlen volt. A spanyolnak csak arra tellett, hogy kivédje a támadásokat, ám a kettő még mindig több, mint az egy, így nem kevés sérülést szerzett Antonio.
     A brit, a már gyenge Spanyolország mellkasába akkorát rúgott, hogy az hátraesett. Éles fájdalom nyilallt minden porcikájába, ám ezt nem kimutatva könyökölt fel, és nézett a fölé magasló Arthurra. Anglia egyik kardja éles hegyével felemelte Antonio állát, ki undorral nézett bele az angol szempárba. Arthur felnevetett, pontosabban a képébe röhögött, majd komor arccal hajolt közelebb a spanyolhoz.
-A világ minden pontján vannak gyarmataim. India, Ausztrália, Hongkong, Amerikáról nem is beszélve! De te...? Te csak egy nyomorult senkiházi vagy, aki próbálkozik felérni hozzám. Én vagyok a hódító! Én vagyok a kalóz! Nem te- Arthur mindig is jól bánt a szavakkal, olyan hanglejtéssel tudta mondani őket, hogy azok teljesen más képességet kaptak, erősebbel lettek. Ám Antonio arckifejezése nem változott unottan leste az angolt.
-Le vagy szarva- jelentette ki, mintha nem éppen az utolsó szavait mondaná. Hangjában csöppnyi félelem sem volt, csak az a lenéző hangsúly vitte a pálmát.
     Anglia arca grimaszba torzult. Érzelmek váltották egymást arcán, mindent ki lehetett olvasni szeméből, de felismerni csak a haragot ismerte föl a spanyol. A brit végül felegyenesedett, kihúzta magát. Lenézően pillantott Spanyolországra.
-Hát jó. Te akartad.
     Antonio belenézett Anglia szürkének ható szemébe. Látta benne saját tükörképét. Látta, ahogyan ijedtség ül ki arcán, majd pusztán a kard hideg érintésének döbbenetét. Érezte, ahogyan a penge mélyen mellkasába fúródik. Éles fájdalom nyilallt szíve fölé, ahol a kardot átdöfte rajta Arthur. Ingén elterjedt a vörös folt, Spanyolország rátapasztotta kezét, majd eldőlt.
     Arthur belerúgott oldalába, majd tovább állt, elvinni a zsákmányt, esetleg kalózait elrabolni. Ám ezek tudatában Antonio mégsem akart tenni semmit. Inkább csak bámulta a tüzet, ami hajóján pusztított. A vörös lángok csápokként ragadták meg a hajótestet, és húzták lefele a sötét tengerbe. Emberek jajveszékelő ordításai is csak egy hang volt az ezer közül, ami fülét bántotta- a tűz ropogása, a szél süvítése, a tenger moraja, az esőcseppek kopogása, az ég dörgése.
     És Anglia kapzsi nevetése.
     A talaj megingott alatta, víz mosta testét. A felismerés döbbenetesen, már-már fájdalmasan hasított belé- süllyed a hajó. De a tudat, ami emésztette őt, hogy nem tud ellene tenni semmit, sokkal rosszabb volt. A kalózait a britek vagy a tűz ölte meg. És akik ezeket túl is élték, most megfulladnak az otthonul szolgáló tengeren. Ám Spanyolország nem tud meghalni.
     A kalózhajónak végleg befellegzett, a tenger magával ragadta a spanyolt. Kapkodva próbált felszínre törni, levegőhöz jutni, de ez csak hátráltatta őt. A sebből vér ömlött, vörösre színezve a vizet. Igaza volt Angliának- gondolta- A spanyol vér folyik.
     A maró érzés ringatta el őt egy mély álomba, amiben talán még boldog is lehet. De már a tenger mélyén sem volt miért aggódnia- az égető fájdalmat mindig lehűti a fagyos víz.

***

     Romano minden nap, pontban délben kint ücsörgött gondviselője zöld gyepén. Tarkábbnál tarkább virágokat gyűjtött egy csokorba, hogy azt majd odaadhassa a spanyolnak. A kicsi Lovino minden nap, pontban délben várta Spanyolországot, mert ő tudta, hogy vissza fog jönni. Bármit is hallott a spanyol palotában- legyen az büdös pletyka, vagy igaz hír-, ő biztos volt benne.
     Az aznapi csokor elkészült, margaréta illatozott kicsi kezében. Egy piros szalaggal összekötötte, majd egy kis lapocskára ráírta a mindennapit:
"Barom Spanyolország!
Tudom, hogy baleseted volt, de a picsába is, kurvára hiányzol! Remélem mikor hazatérni támad kedved, jól pöcsbe rúghatlak, de azért fogd ezt a csokrot, és csípjen meg legalább egy méhecske.
Rohadj meg,
Romano"
     Elégedetten tette le maga mellé a csokrot, majd körülnézett a kertben. A nap fényesen sütött, kellemesen meleg, tavaszi nap volt. A méhek szorgosan gyűjtötték a virágport különféle színes növényekből, míg a tücskök megállás nélkül hegedültek nekik. A lágy szellő belekapott a gyermek sötét hajába, amit ő minden kivétel nélkül élvezett. Mély lélegzetet vett a friss levegőből, ami úgy járta át a tüdejét, mintha méreg lenne. A látványt csakis a droghoz lehetett hasonlítani- nem bír az ember betelni vele.
     Csörömpölés zökkentette ki gondolataiból Romanot. A kapu zárult! Csakis az lehet! Mellkasához szorítva a kis csokrot futott a kapuig. Meg volt róla győződve, hogy Antonio tért haza. És igaza is volt.
     Vagy öt emberrel sétált be a birtokra Spanyolország. Mikor megpillantotta az őt kíváncsian kémlelő kisgyereket, megindult felé. Az egyik ember el akarta kapni karját, de a spanyol nem hagyta magát, akadály nélkül, sántítva közeledett Lovino felé. Általában napbarnított bőre most hófehér volt, szeméből kiszökött minden élet, csak a meggyötörtség látszott. Bánatot sugárzott aurája, ami meglehetősen szokatlan volt a folyton boldog spanyolnál.
     Romano elkerekedett szemmel nézte Antoniot, aki letérdelt elé. Szomorúan elmosolyodott, kalózkapitány kalapját ráhelyezte a kicsi olasz fejére. Remegő, bekötött kezével a babás arcát simogatta. Nem szólt egy szót sem. A gyermek sem szólalt meg. Döbbenten bámulta Spanyolországot, aki mintha tíz évet öregedett volna.
     Majd a spanyol behunyta zöld, fáradt szemét, és belerogyott Lovino karjaiba. A fiú ijedtében felsikított. Emberek rohantak hozzá, karjából kirángatták az egykori eszméletlen kalózt, és a ház felé rohantak vele. Romano könnyeivel küszködve nézett Antonio után, majd felvette a leejtett virágot. A fehér margaréták szirmait vörös foltok díszítették.

Dalszöveg: Németország

Japánul

Oi, oi Vatti biiru wo choudai

Oi, oi Mutti, oi, oi Mutti

Mukashi ni kureta wurusuto no

Ano aji waurerarenai'nda

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Ore wa Doitsu

Marukaite chikyuu

Jitto mite chikyuu

Hyotto shite chikyuu

Ore wa Doitsu

Aa hitofude de

Mieru subarashii sekai

Asobi ni mo souji ni mo

Shinken da

(Sewa no yakeru yatsu nanka hottoite kyou dake wa ore ga shuyaku da!)

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Ore wa Doitsu

Marukaite chikyuu

Hatto shite chikyuu

Funzori kaette chikyuu

Ore wa Doitsu

Aa hitoyude de

Nakeru shiawase no reshipi

(Yume wo chouzume ni shita no sa)

Kuro-koshou fureba kanpeki da

Geki uma!

Hei, hei bruder biiru wo choudai

Tsuide ni schwester tsuide kurenaika

Oi, oi opa heiwa ga ichiban

Ii ko da baby (kimi no tame nimo da)

Oi, oi vati chiizu mo choudai

Oi, oi mutti

Oi, oi mutti

Mukashi ni kureta wurusuto no

Ano aji ga wasurerarenainda!

Hititsu no shumi wa

Kuuhen zukuri

(Kuuhen! ...Otto, shikkei!)

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Marukaite chikyuu

Ore wa Doitsu

Aa hitofude de

Mieru subarashii sekai

Asobi ni mo souji ni mo

Shinken da!

Aa sekai juu ni

Nemuru shiawase no reshipi

Gaido-bon katate ni micchiri to

Tanken  da!

(Ijou!)

Magyarul

Hé, hé apám, adj sört! 

Hé, hé anyám, hé, hé anyám!

Annak a kolbásznak az ízét

Soha nem felejtem el!

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Németország vagyok!

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Nézd még egy darabig, az a Föld,

Hát ez történetesen a Föld,

Németország vagyok!

Ó, az a híres világ

Egy ecsettel lefesthetem!

Ha játszok, vagy ha takarítok

Én mindig komoly vagyok!

(Ne aggódj a neveletlen gyerek miatt, ma ugyanis én vagyok a főszereplő!)

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Németország vagyok!

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Lépj vissza, az a Föld,

Dőlj hátra, az a Föld,

Németország vagyok!

Egy recept, 

Amitől boldogan folynak majd könnyeid!

(Én már álmodtam kolbászról)

Kevéske bors tökéletessé teszi,

Nagyon finom!

Hé, hé bátyám, adjál sört,

Hé, hé nővérem, te is vegyél magadnak,

Kérlek nagyapa, a béke a legjobb!

Jó kisbaba (ezt a te kedvedért)

Hé, hé apám, hozz egy kis sajtot is,

Hé, hé anyám

Hé, hé anyám

Annak a kolbásznak az ízét

Sosem fogom elfelejteni!

Rettenetesen titkos hobbim

A sütemény sütés

(Sütemény! ...Ó, sajnálom!)

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Rajzolj egy kört, az a Föld,

Németország vagyok!

Ó, a híres világ

Egy ecsettel lefesthetem!

Ha játszok, vagy ha takarítok

Én mindig komoly vagyok!

Ó, örömmámorban alszik

Az egész világ

Térképemmel a kezemben

Felfedezésre indulunk!

(Ez mind!)

Napraforgó

Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff
Szereplők: Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország
Leírás: Oroszország depressziós, Ukrajna segíteni akar rajta.
Megjegyzés: Az ötlet utazás közben, napraforgók láttán jött :3

     A Szovjetunió már elkezdte bomlását. Nem sok van hátra. A napok egyre hosszabbnak tűnnek, az éjjelek meg az örökkévalóságnak felelnek meg. A kegyetlen jég, ami összetartotta az uniós országokat, olvadozni kezdett, mint a fagylalt a kánikulában. Minden egyes csepp, ami földet ért, új vitát szült, a megegyezés egy elérhetetlen álom, amiért egész életében kajtat az ember. A feszültség körülzárja a Szovjetuniót, majd felemészti a sötétség.
     Oroszország sem volt jó állapotban. Bánatát az ivásba fojtotta, egész nap csak a vodkát vedelte. A sötét szobába ült magányosan, és magába zuhant. Fontos volt számára a Szovjetunió, mintha egész létét jelentené neki. A sarló és a kalapács ragyogó életet élt, akár egy csillag. De ebből csak egy meteor lett, ami fénysebességgel zuhan a vesztébe lángcsóvákat húzva maga után. És az orosz ezt pontosan jól tudta.
     Ukrajnát nyomasztotta a dolog. Öccse nem volt jól, és ő, mint együtt érző nővér, nem bírta ezt ölbe tett kézzel végignézni, ahogyan elfajulnak a dolgok. Mégis mosolyogva tette le Litvánia elé főztét, aki visszamosolyogva rá megköszönte a kevéske ételt, ami aznapra mindenkinek jutott. Fehéroroszország is az asztalhoz fáradt, sóhajtva leült szokásos helyére.
-A bátyus nem akar velünk vacsorázni... megint.
     Fáradtan fogadták az asztalnál lévők a hírt.
-Nem! Igenis ki fog jönni, és velünk étkezik!- Irunya megtörölte kezét egy rongyba.
-Lehetetlen eset. Már kiabált velem- kezébe temette Natalia az arcát. A balti államok és Ukrajna  elképedve néztek a lecsüggedt Belorussziára. Ivan bármennyire is félt húgától, sosem emelte volna fel hangját vele.
-Ez így nem mehet tovább! Nem tesz jót a depresszió sem a léleknek, sem a testnek!
-Nem tehetünk semmit, Irunya. Sajnálom- szakította félbe őt a litván- Egyszer majd megszűnik a Szovjetunió, akkor talán jobb lesz neki, minthogy itt görcsöl rajta...
     Így hát az ukrán kénytelen volt a tál forró levest bevinni Oroszországnak. Kopogtatott testvére ajtaján, ami pillanatok múlva résnyire kitárult, Ivan lesett ki. Erősen alkohol szagát árasztotta, ráadásul szörnyen festett a lila karikákkal szeme alatt, és kócos hajával.
-Segíteni akarok, Ivan! Nem maradhatsz egy életen át abban a szobában...
     Oroszország csak elvette a felé nyújtott ételt.
-Nem tudsz segíteni. Hacsak...
-Hacsak?!- Ukrajna elszánt volt, ha kell, harapófogóval szedi ki öccséből a szavakat. Ám az orosz csak fájdalmasan fölsóhajtott.
-Sajnálom Irunya. Jó éjszakát!- zárta be az ajtót.

***

     A folyosón lopakodva lépkedett egyenesen Oroszország szobája felé. Ukrajna türelmesen kivárta, míg mindenki elalszik, de azért óvatos volt. A kilincset lassan lenyomta, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Ivan szétterülve az ágyán mélyen aludt, egy üveg vodkát szorongatott kezében. Békésen szuszogott, első látásra az ember azt is hiheti, hogy teljes egészében jól van.
     Mikor Irunya körbepillantott a szobában, elállt a lélegzete. Végül arcára óvatos mosoly terült el.
-Ó, Ivan! Szóval erről álmodozol nap mint nap?
     A szoba falai ki voltak tapétázva Oroszország rajzaival. Mindegyik lapon ott díszelgett egy élénksárga szirmú, gyönyörű napraforgó.

***

-Hova megyünk?- kérdezgette lánytestvéreit az orosz. Nagy sála a szemét takarta el, és csak egy egyszerű fehér pólót viselt nagykabátja helyett.
-Ne tedd fel ezt a kérdést minden második percben! Majd megtudod, légy türelmes!- kacagott föl szórakozottan Ukrajna. A kis autójukban hárman ültek: Irunya vezetett, a hátsó ülésen testvérei foglaltak helyet. Az országúton száguldottak, a rádióval együtt dúdolták a dalokat. Az idő tökéletes volt, a napsugarak képesek voltak a rossz hangulatot meséssé varázsolni. Bárányfelhők úsztak az égen, kisebb csoportokat alkotva. A fűzfák ágait lágyan ringatta a nyári szellő. Az ukrán lehúzta az ablakot, kidugta rajta fejét. Érezte, ahogyan a szél belekap rövid, szőke hajába, és egy régi érzelem erősödött meg szíve mélyén. Ez a szabadság- Megérkeztünk!
     Ukrajna leparkolt, kiszállt az autóból, majd kisegítette Nataliával a bekötött szemű Oroszországot. Két oldalról belekaroltak Ivanba, és egy darabig még sétáltak. Végül Ivan levehette a szemkötőként funkcionáló sálát.
-Te jó ég!- Amíg a szem ellát, végig lefele a lejtőn napraforgók virágoztak. A sárga színű mező mágnesként vonzotta a gyönyörködő tekinteteket. Tökéletes volt.
-Na mit szólsz hozzá, bátyus?- tette fel a kérdést Fehéroroszország. Ivan le se tudta venni könnyekkel teli pillantását a napraforgó tábláról.
-Sosem láttam még ehhez foghatót... Köszönöm, hogy idehoztatok- nézett felváltva a két lányra- Nagyon szépen köszönöm!
-Ugyan már! Ez semmiség, hisz a testvérünk vagy! És mi a lelkünkön hordozzunk téged- hatódott meg Irunya, húga hevesen bólogatott.
     Oroszország kinyújtotta kezeit testvérei felé, kik meg is ragadták azt. Majd együtt, kéz a kézben, belerohantak a napraforgók által közrezárt boldog életbe.

"Hey, brother

There's an endless road to re-discover

Hey, sister

Know the water's sweet but blood is thicker

Oh, if the sky comes falling down, for you

There's nothing in this world I wouldn't do!"