A tenger mélyén

Írta: R.Karolina
Műfaj: Angst +függővég
Szereplők: Spanyolország; Anglia; Romano/ Dél-Olaszország
Leírás: Spanyolország és Anglia harcot vív a tengeren, az angolok túlerőben.
Megjegyzés: Szadista hangulat egyenlő a szadista novellával...


     A hullámok mérhetetlen erővel csapkodták a hajó oldalát, ám feltehetőleg az bírta a nagy strapát. A gyönyörű kékség szertefoszlott, a türkizkék víz szürkének hatott. Villámok sújtottak le a tenger felszínére, egy pillanatig megvilágítást adva. A kövér esőcseppek nagyokat koppantak a kalózhajó fedélzetén, illetve a spanyol kapitány, Antonio kalapján. Az eget eltakarták a koromfekete felhők, melyek összegyülekezve hozták a tengerre a sötétséget. A szél hevesen fújta Spanyolország hosszú kabátját, büszkén kimutatva alóla a fényesen csillogó kardot.
     A nagy vihar ellenére a brit kalózhajó továbbra is rettenetes ágyúgolyó áradattal támadta Antoniot. Hajója megingott a vízen, mikor a tüzelés célba talált, a kapitány meg nekivágódott a korlátnak. Beverte bordáját, véres kezét oldalára tapasztva támaszkodott fel, szerezte vissza egyensúlyát. Átnézett a másik kalózhajóra, meg is pillantotta Angliát. Szőke haja kócosan lógott bele elszántságtól csillogó zöld szemébe. Sápadt bőre, alacsonyabb mérete és kisfiús arca ellenére megvolt a maga kegyetlensége, amit nem félt kimutatni. Magabiztos mosolya azt sugallta, biztos benne, hogy ezt a csatát ő és kalózai nyerik.
     Ám Spanyolország nem adta fel olyan könnyen. Akkor is harciasan kivonta kardját, mikor az angolok megkezdték a csáklyázást. A kötelek átlendültek egyik hajóról a másikra, kalózok egymásnak esve küzdöttek. A brit pengék sebesen mészárolták a spanyolokat, kiknek semmi esélyük sem volt támadni, illetve védekezni.
     Antonio előtt lecsapták a pallót, amin Arthur gondtalanul átsétált. Két kardját megmarkolva, tárt karokkal lassan lépdelt Spanyolország felé. Ravasz mosolyát villantva ellenségére szólalt meg.
-Nem csodás a ma este? Amikor a tenger a spanyolok vérétől lesz vörös...- hangjában gúny keveredett némi éllel. Zöld szemében fellángolt a győzni akarás vágya. Antonio legszívesebben beleköpött volna, eloltva azt a tüzet.
-Álmodik a nyomor... vagyis az angol- Arthur arcán mintha átvillant volna valami, de lehetséges, hogy a becsapódó villám tévesztette meg a spanyolt.
     Anglia léptei felgyorsultak, magasba emelte kardjait. Talán két méter se volt köztük, azonban az angol, mintha szárnyai lettek volna, magasba emelkedett, szinte repült. A nekifutásból jött ugrás váratlanul érte Spanyolországot, ám reflexből fegyverét odakapva nehezen, de sikerült kivédnie a támadást.
     Megtántorodott. Anglia vicsorogva pörgette kezében fegyvereit. Majd időt nem hagyva, újra a spanyol felé indult, aki készen állt lelkileg a megmérkőztetésre. Arthur profin forgatta a kardot, gyorsasága utolérhetetlen volt. A spanyolnak csak arra tellett, hogy kivédje a támadásokat, ám a kettő még mindig több, mint az egy, így nem kevés sérülést szerzett Antonio.
     A brit, a már gyenge Spanyolország mellkasába akkorát rúgott, hogy az hátraesett. Éles fájdalom nyilallt minden porcikájába, ám ezt nem kimutatva könyökölt fel, és nézett a fölé magasló Arthurra. Anglia egyik kardja éles hegyével felemelte Antonio állát, ki undorral nézett bele az angol szempárba. Arthur felnevetett, pontosabban a képébe röhögött, majd komor arccal hajolt közelebb a spanyolhoz.
-A világ minden pontján vannak gyarmataim. India, Ausztrália, Hongkong, Amerikáról nem is beszélve! De te...? Te csak egy nyomorult senkiházi vagy, aki próbálkozik felérni hozzám. Én vagyok a hódító! Én vagyok a kalóz! Nem te- Arthur mindig is jól bánt a szavakkal, olyan hanglejtéssel tudta mondani őket, hogy azok teljesen más képességet kaptak, erősebbel lettek. Ám Antonio arckifejezése nem változott unottan leste az angolt.
-Le vagy szarva- jelentette ki, mintha nem éppen az utolsó szavait mondaná. Hangjában csöppnyi félelem sem volt, csak az a lenéző hangsúly vitte a pálmát.
     Anglia arca grimaszba torzult. Érzelmek váltották egymást arcán, mindent ki lehetett olvasni szeméből, de felismerni csak a haragot ismerte föl a spanyol. A brit végül felegyenesedett, kihúzta magát. Lenézően pillantott Spanyolországra.
-Hát jó. Te akartad.
     Antonio belenézett Anglia szürkének ható szemébe. Látta benne saját tükörképét. Látta, ahogyan ijedtség ül ki arcán, majd pusztán a kard hideg érintésének döbbenetét. Érezte, ahogyan a penge mélyen mellkasába fúródik. Éles fájdalom nyilallt szíve fölé, ahol a kardot átdöfte rajta Arthur. Ingén elterjedt a vörös folt, Spanyolország rátapasztotta kezét, majd eldőlt.
     Arthur belerúgott oldalába, majd tovább állt, elvinni a zsákmányt, esetleg kalózait elrabolni. Ám ezek tudatában Antonio mégsem akart tenni semmit. Inkább csak bámulta a tüzet, ami hajóján pusztított. A vörös lángok csápokként ragadták meg a hajótestet, és húzták lefele a sötét tengerbe. Emberek jajveszékelő ordításai is csak egy hang volt az ezer közül, ami fülét bántotta- a tűz ropogása, a szél süvítése, a tenger moraja, az esőcseppek kopogása, az ég dörgése.
     És Anglia kapzsi nevetése.
     A talaj megingott alatta, víz mosta testét. A felismerés döbbenetesen, már-már fájdalmasan hasított belé- süllyed a hajó. De a tudat, ami emésztette őt, hogy nem tud ellene tenni semmit, sokkal rosszabb volt. A kalózait a britek vagy a tűz ölte meg. És akik ezeket túl is élték, most megfulladnak az otthonul szolgáló tengeren. Ám Spanyolország nem tud meghalni.
     A kalózhajónak végleg befellegzett, a tenger magával ragadta a spanyolt. Kapkodva próbált felszínre törni, levegőhöz jutni, de ez csak hátráltatta őt. A sebből vér ömlött, vörösre színezve a vizet. Igaza volt Angliának- gondolta- A spanyol vér folyik.
     A maró érzés ringatta el őt egy mély álomba, amiben talán még boldog is lehet. De már a tenger mélyén sem volt miért aggódnia- az égető fájdalmat mindig lehűti a fagyos víz.

***

     Romano minden nap, pontban délben kint ücsörgött gondviselője zöld gyepén. Tarkábbnál tarkább virágokat gyűjtött egy csokorba, hogy azt majd odaadhassa a spanyolnak. A kicsi Lovino minden nap, pontban délben várta Spanyolországot, mert ő tudta, hogy vissza fog jönni. Bármit is hallott a spanyol palotában- legyen az büdös pletyka, vagy igaz hír-, ő biztos volt benne.
     Az aznapi csokor elkészült, margaréta illatozott kicsi kezében. Egy piros szalaggal összekötötte, majd egy kis lapocskára ráírta a mindennapit:
"Barom Spanyolország!
Tudom, hogy baleseted volt, de a picsába is, kurvára hiányzol! Remélem mikor hazatérni támad kedved, jól pöcsbe rúghatlak, de azért fogd ezt a csokrot, és csípjen meg legalább egy méhecske.
Rohadj meg,
Romano"
     Elégedetten tette le maga mellé a csokrot, majd körülnézett a kertben. A nap fényesen sütött, kellemesen meleg, tavaszi nap volt. A méhek szorgosan gyűjtötték a virágport különféle színes növényekből, míg a tücskök megállás nélkül hegedültek nekik. A lágy szellő belekapott a gyermek sötét hajába, amit ő minden kivétel nélkül élvezett. Mély lélegzetet vett a friss levegőből, ami úgy járta át a tüdejét, mintha méreg lenne. A látványt csakis a droghoz lehetett hasonlítani- nem bír az ember betelni vele.
     Csörömpölés zökkentette ki gondolataiból Romanot. A kapu zárult! Csakis az lehet! Mellkasához szorítva a kis csokrot futott a kapuig. Meg volt róla győződve, hogy Antonio tért haza. És igaza is volt.
     Vagy öt emberrel sétált be a birtokra Spanyolország. Mikor megpillantotta az őt kíváncsian kémlelő kisgyereket, megindult felé. Az egyik ember el akarta kapni karját, de a spanyol nem hagyta magát, akadály nélkül, sántítva közeledett Lovino felé. Általában napbarnított bőre most hófehér volt, szeméből kiszökött minden élet, csak a meggyötörtség látszott. Bánatot sugárzott aurája, ami meglehetősen szokatlan volt a folyton boldog spanyolnál.
     Romano elkerekedett szemmel nézte Antoniot, aki letérdelt elé. Szomorúan elmosolyodott, kalózkapitány kalapját ráhelyezte a kicsi olasz fejére. Remegő, bekötött kezével a babás arcát simogatta. Nem szólt egy szót sem. A gyermek sem szólalt meg. Döbbenten bámulta Spanyolországot, aki mintha tíz évet öregedett volna.
     Majd a spanyol behunyta zöld, fáradt szemét, és belerogyott Lovino karjaiba. A fiú ijedtében felsikított. Emberek rohantak hozzá, karjából kirángatták az egykori eszméletlen kalózt, és a ház felé rohantak vele. Romano könnyeivel küszködve nézett Antonio után, majd felvette a leejtett virágot. A fehér margaréták szirmait vörös foltok díszítették.