Műfaj: Fluff
Szereplők: Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország
Leírás: Oroszország depressziós, Ukrajna segíteni akar rajta.
Megjegyzés: Az ötlet utazás közben, napraforgók láttán jött :3
A Szovjetunió már elkezdte bomlását. Nem sok van hátra. A napok egyre hosszabbnak tűnnek, az éjjelek meg az örökkévalóságnak felelnek meg. A kegyetlen jég, ami összetartotta az uniós országokat, olvadozni kezdett, mint a fagylalt a kánikulában. Minden egyes csepp, ami földet ért, új vitát szült, a megegyezés egy elérhetetlen álom, amiért egész életében kajtat az ember. A feszültség körülzárja a Szovjetuniót, majd felemészti a sötétség.
Oroszország sem volt jó állapotban. Bánatát az ivásba fojtotta, egész nap csak a vodkát vedelte. A sötét szobába ült magányosan, és magába zuhant. Fontos volt számára a Szovjetunió, mintha egész létét jelentené neki. A sarló és a kalapács ragyogó életet élt, akár egy csillag. De ebből csak egy meteor lett, ami fénysebességgel zuhan a vesztébe lángcsóvákat húzva maga után. És az orosz ezt pontosan jól tudta.
Ukrajnát nyomasztotta a dolog. Öccse nem volt jól, és ő, mint együtt érző nővér, nem bírta ezt ölbe tett kézzel végignézni, ahogyan elfajulnak a dolgok. Mégis mosolyogva tette le Litvánia elé főztét, aki visszamosolyogva rá megköszönte a kevéske ételt, ami aznapra mindenkinek jutott. Fehéroroszország is az asztalhoz fáradt, sóhajtva leült szokásos helyére.
-A bátyus nem akar velünk vacsorázni... megint.
Fáradtan fogadták az asztalnál lévők a hírt.
-Nem! Igenis ki fog jönni, és velünk étkezik!- Irunya megtörölte kezét egy rongyba.
-Lehetetlen eset. Már kiabált velem- kezébe temette Natalia az arcát. A balti államok és Ukrajna elképedve néztek a lecsüggedt Belorussziára. Ivan bármennyire is félt húgától, sosem emelte volna fel hangját vele.
-Ez így nem mehet tovább! Nem tesz jót a depresszió sem a léleknek, sem a testnek!
-Nem tehetünk semmit, Irunya. Sajnálom- szakította félbe őt a litván- Egyszer majd megszűnik a Szovjetunió, akkor talán jobb lesz neki, minthogy itt görcsöl rajta...
Így hát az ukrán kénytelen volt a tál forró levest bevinni Oroszországnak. Kopogtatott testvére ajtaján, ami pillanatok múlva résnyire kitárult, Ivan lesett ki. Erősen alkohol szagát árasztotta, ráadásul szörnyen festett a lila karikákkal szeme alatt, és kócos hajával.
-Segíteni akarok, Ivan! Nem maradhatsz egy életen át abban a szobában...
Oroszország csak elvette a felé nyújtott ételt.
-Nem tudsz segíteni. Hacsak...
-Hacsak?!- Ukrajna elszánt volt, ha kell, harapófogóval szedi ki öccséből a szavakat. Ám az orosz csak fájdalmasan fölsóhajtott.
-Sajnálom Irunya. Jó éjszakát!- zárta be az ajtót.
***
A folyosón lopakodva lépkedett egyenesen Oroszország szobája felé. Ukrajna türelmesen kivárta, míg mindenki elalszik, de azért óvatos volt. A kilincset lassan lenyomta, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Ivan szétterülve az ágyán mélyen aludt, egy üveg vodkát szorongatott kezében. Békésen szuszogott, első látásra az ember azt is hiheti, hogy teljes egészében jól van.
Mikor Irunya körbepillantott a szobában, elállt a lélegzete. Végül arcára óvatos mosoly terült el.
-Ó, Ivan! Szóval erről álmodozol nap mint nap?
A szoba falai ki voltak tapétázva Oroszország rajzaival. Mindegyik lapon ott díszelgett egy élénksárga szirmú, gyönyörű napraforgó.
***
-Hova megyünk?- kérdezgette lánytestvéreit az orosz. Nagy sála a szemét takarta el, és csak egy egyszerű fehér pólót viselt nagykabátja helyett.
-Ne tedd fel ezt a kérdést minden második percben! Majd megtudod, légy türelmes!- kacagott föl szórakozottan Ukrajna. A kis autójukban hárman ültek: Irunya vezetett, a hátsó ülésen testvérei foglaltak helyet. Az országúton száguldottak, a rádióval együtt dúdolták a dalokat. Az idő tökéletes volt, a napsugarak képesek voltak a rossz hangulatot meséssé varázsolni. Bárányfelhők úsztak az égen, kisebb csoportokat alkotva. A fűzfák ágait lágyan ringatta a nyári szellő. Az ukrán lehúzta az ablakot, kidugta rajta fejét. Érezte, ahogyan a szél belekap rövid, szőke hajába, és egy régi érzelem erősödött meg szíve mélyén. Ez a szabadság- Megérkeztünk!
Ukrajna leparkolt, kiszállt az autóból, majd kisegítette Nataliával a bekötött szemű Oroszországot. Két oldalról belekaroltak Ivanba, és egy darabig még sétáltak. Végül Ivan levehette a szemkötőként funkcionáló sálát.
-Te jó ég!- Amíg a szem ellát, végig lefele a lejtőn napraforgók virágoztak. A sárga színű mező mágnesként vonzotta a gyönyörködő tekinteteket. Tökéletes volt.
-Na mit szólsz hozzá, bátyus?- tette fel a kérdést Fehéroroszország. Ivan le se tudta venni könnyekkel teli pillantását a napraforgó tábláról.
-Sosem láttam még ehhez foghatót... Köszönöm, hogy idehoztatok- nézett felváltva a két lányra- Nagyon szépen köszönöm!
-Ugyan már! Ez semmiség, hisz a testvérünk vagy! És mi a lelkünkön hordozzunk téged- hatódott meg Irunya, húga hevesen bólogatott.
Oroszország kinyújtotta kezeit testvérei felé, kik meg is ragadták azt. Majd együtt, kéz a kézben, belerohantak a napraforgók által közrezárt boldog életbe.
"Hey, brother
There's an endless road to re-discover
Hey, sister
Know the water's sweet but blood is thicker
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése