Műfaj: Angst happy enddel
Szereplő: Kanada
Leírás: Kanada szomorkodik kint a havazásban...
Mesélés: E/3, múlt idő
Megjegyzés: Én mindig szerettem a FACE familyt, és szerettem családként tekinteni rájuk, így ez miatt lett ilyen a fic (az eredeti ötlet az Death Story-s...)
Fehér pelyhekben szállingózott a hó a sziklára, s a mélyben befagyott tóra. A szikla tetején egy fiú állt, szorosan átölelte magát, mellette a hóban egy kis jegesmedve dörgölődzött gazdája lábához. Matthew szomorúan nézte az enyhe szellőben táncoló hópelyheket, melyek kabátjára, és hajára hullottak. Felbámult a fölötte ezüstösen fénylő teliholdra, mely beragyogta a sötét éjszakát. Mindig van valami égitest az égen, mely megvilágítja a sötétséget. Matthew vágyakozva bámult fel a Holdra: neki nem volt semmilye sem, ami bevilágítsa éjszín életét.
Már három órája kint állt a hidegben, és csalódottan vette tudomásul, hogy nem tűnt föl a többieknek, hogy eltűnt. Biztosan jól szórakoznak az országok nélküle is. Soha senkinek még a jelenléte sem tűnt fel, csinálhatott akármit. Átnéztek rajta az emberek, mintha valami kísértet lenne, hozzá se szóltak, sőt még a létezéséről sem tudtak. Mindig magányosan élt, társaság, barátok nélkül, fagyos, juharfákkal teli hazájában.
Üresség tátongott a szívében, s fájdalom, amikor látta, hogy mások milyen jól szórakoznak nélküle. Soha sem kapott meghívást semmilyen rendezvényre sem, mert mindig kifelejtették. Egyedül volt. Lelki fájdalmakkal küzdött mindennap, de minden újabb reggel próbált mosolyogni, ám ez a mosoly mit sem ért, mivel nem tudta kivel megosztani. Pedig azt várná az ember, hogy ismerjék őt, ha ő a világ második legnagyobb országa, de Kanada mindig a háttérbe szorult, fel sem tudott szólalni, egyszer sem érvényesült az akarata.
Könnycsepp gördült le arcán, ami egaből ra is fagyott a bőrére. Nem emlékezett, mikor sírt utoljára, nagyon régen történt, azóta egy könnyet sem hullatott, némán elviselte gyötrő érzéseit.
- Kumishi, legalább te itt vagy nekem. - sóhajtott fel Kanada és halovány mosollyal nézett a medvére.
- Te meg ki vagy? - nézett föl rá a mackó.
Ő sem emlékszik rám...
Újabb könnyek folytak végig a fiú világos bőrén, lila szeméből kiindulva, miközben válaszolt.
- Kanada vagyok, a gazdád.
Lenézett az alatta húzódó befagyott folyóra. Vajon mi történne, ha leugranék? Azt nem élném túl. Na de kinek kell az élet? Az élet egy ajándék, amitki kell élvezni. De ha nincs boldogság a életben, mi értelme van? Még bármi történhet, a jövő te le van titkokkal. De ő csak két fogalmat ismert: a magányt, és a szenvedést. De azt is csak azért, mert a szenvedés a magánnyal jár, nagyon-nagy fájdalmat érzel, mikor mindenki csoportokba vergődve beszélget, nevet, s téged még egy pillantásra sem méltatnak.
Egy hullócsillag száguldott végig az ég peremén. Úgy hallottam, hogy ha valaki kíván valamit, mikor hullócsillagot lát, az teljesül. Bárcsak... ne lennék többé egyedül. Matthew lehajtotta fejét, és könnybe lábadt szemeivel a cipőjét nézegette. Butaság... a kívánságok nem teljesülnek, ebben már csak a kisgyerekek hisznek. Az élet kemény és rideg, nem valami kívánságműsor...
Ekkor erős karok ölelték át hátulról és háta egy kabáthoz simult, érezte a mögötte álló lehelletét. Matthew megdermedt, majd szembefordult az illetővel: a bátyja, Amerika volt az. Mögötte két férfi tűnt fel: Anglia és Franciaország siettek feléjük.
- Csak hogy végre megvagy! Már mindenhol kerestünk, mon cher! - tette Matthew vállára a kezét Franciaország.
- Hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz a buliból?! - fonta össze kezét mellkhasa előtt Anglia.
- Miért nem vagytok a buliban? - mityogta Kanada.
- A buli nem ugyanaz nélküled! - vádta rá a bátyja. - A többiek meg jól megvannak nélkülük... - mutatott Amerika a másik kettőre - ... de eléggé kétségbe estek amikor a hero elment.
Mosoly bujkált Kanada szája szegletében: mindig is ilyen volt a bátyja, és tudományosan megállapították, hogy sajnos nem lehet kigyógyítani a hülyeségből.
- Gyere, menjünk haza, Matthieu. - lépett egyett hátrébb Francis.
- Megiszunk majd otthon egy csésze teát és letelepedünk a kandalló mellé. - mosolygott rá Arthur.
- Na ne már! - nyafogott Alfred. - Neked mindenre a tea a megoldás, Iggy? - húzta a száját. - Nálatok tea nélkül nincs élet?
- Fogd be, te barom jenki! - morgott rá Arthur.
Matthew mosolyogva megcsóválta a fejét, és őszinte misollyal nézett végig rajtuk. Talán mégsem felejtődött el teljesen... Hiszen ők itt vannak, segítenek neki. A családja.
- Gyere, Matt. - nyújtotta felé a kezét Alfred. Matthew mosolyohva megfogta, majd botladozba indult bátyja után. Talán mégis léteznek csodák, mindig van remény, és mindig vannak emberek, akikre számíthatunk, s a nehéz időkben kapaszkodót lelhetünk bennük.
Most már nem vagyok egyedül...
2015. január 31., szombat
2014. december 24., szerda
Az utolsó óra
Műfaj: Fluff + Gakuen Hetalia
Szereplők: Hát... Elég sokan, és párosok is lesznek egy-egy rövidebb ideig
Leírás: A W Akadémia téli szünet előtti utolsó két óráján egy tanárok által kiválasztott filmet néznek a diákok...
Mesélés: E/3, jelen idő
Megjegyzés: Utolsó irodalom és matematika óránkon filmet néztünk... De a film olyan borzalmas volt, és unalmas, hogy én el is aludtam rajta. Egy olyan film volt, amit vagy 100-szor átdolgoztak, még barbie is készült belőle. Ekkor találtam ki, hogy megírom Hetaliában.
A téli szünet előtti utolsó nap utolsó órája a W Akadémián. De ez az óra nem tanítással telik: a diákok megegyeztek a matek tanárral, hogy az előző órán keményen dolgoznak, de ezen filmet néznek. Csakhogy a diákok elkövettek egy óriási nagy hibát: hagyták, hogy a tanár válassza ki a filmet.
A matek tanár olyan filmet választott ki, amit vagy már százszor átdolgoztak, és mindenki ismeri a történetet. A film arról szól: hogy van egy üzletember, aki utálja a karácsonyt, mert pont Szentestén halt meg az üzletvezető társa, aki jó barátja volt. Mindenkivel goromba, még a titkárával is, de karácsony este meglátogatja a barátja szelleme, és mondja neki, hogy háromszellem fogja meglátogatni, azért, hogy megváltozzon. Megjön az első, aki megmutatja neki a múlt karácsonyokat. Megjön a második, aki a titkárának a karácsonyát mutatja meg neki és azt, hogy van egy beteg fia. Az utolsó szellem pedig a jövőt mutatja meg, hogy a titkár kisfia meghal, és hogy az üzletember is meg fog halni. Ekkor az elkezd könyörögni, hogy megváltozik, és a végén mindenki megmenekül.
A diákok közül senki sem figyel a filmre, mindenki valahogy elfoglalta magát. Görögország szokás szerint alszik, Olaszország rajzolgat, majd miután megunja, előhúz a táskájából egy műanyag dobozban tésztát, és elkezdi enni azt. Németország egy ideig csendben figyel a filmre, de aztán elkezd pakolni, hogy óra végén minnél hamarabb elmehessen innen. Japán mangát rajzol, Amerika megpróbálja kivenni, hogy mit rajzol, de amikor meglátja, nyakon vágja Japánt, és elvörösödve kezdi el enni hamburgerét, és még véletlenül sem néz Anglia felé; ugyanis Japán a vele és Angliával való perverz gondolatait veti papírra. Anglia Amerikáról fantáziál, és az ő gondolatai elég közel járnak Japánéhoz. Romano az előtte ülő Spanyolországot rugdossa vörös arccal, aki szíveket rajzol egy lapra és a szívekbe Romano nevét írja. Franciaország egyszer-egyszer végigsimít Kanada combján, hátán, belesúg valamit a fülébe, és puszit nyom az arcára, Kanada pedig elpirulva, lehajtott fejjel, csendben tűri a zaklatást. Oroszország mosolyogva fenyegető leveleket ír és odacsúsztatja Fehéroroszország, Ukrajna, és a Balti Államok elé, akik rettegve olvassák a következőt: "Szovjet Unio, da? (Ha nem, akkor tönkreteszem az egész gazdaságodat, és országodat. :) ( ^ J^) )". De Oroszország Fehéroroszországtól mindig ezt kapja válaszul: "Érted bármit, csak vegyél el!!!!". Poroszország Magyarországnak bókolgat, aki néha-néha egy jól fejbevágja a poroszt a palacsintasütőjével, de az nem adja fel egykönnyen. Gilbird Ausztria feje körül repül, és csipkedi arcát, így tartva távol az osztrákot a magyar lánytól, mert Ausztria is próbálja elnyerni a szívét, hiába kosarazta ki már egyszer. Kína Hello Kitti fejeket vág ki egy lapból, és ragasztja mindenhova, például a táskájára, a padra, a falra, a füzetére, 3s a tolltartójára. Lengyelország a nyitott ablakon behajoló pónit simogatja, amikor Litvánia meglátja ezt, döbbenten gondol arra, hogy hogy kerül ide egy póni???
Végre megszólal a csengő, és a diákok felkapják cuccaikat, és próbálnak minnél hamarabb kijutni a teremből, amiből csak az lesz, hogy egymásba gabalyodnak, és megakadnak az ajtóban. De végül mindenki kijut, már csak a döbbenten álló tanár marad a teremben, meg az ablakon behajoló póni, aki nyerít egyet, majd magára hagyja a tanárt.
Szereplők: Hát... Elég sokan, és párosok is lesznek egy-egy rövidebb ideig
Leírás: A W Akadémia téli szünet előtti utolsó két óráján egy tanárok által kiválasztott filmet néznek a diákok...
Mesélés: E/3, jelen idő
Megjegyzés: Utolsó irodalom és matematika óránkon filmet néztünk... De a film olyan borzalmas volt, és unalmas, hogy én el is aludtam rajta. Egy olyan film volt, amit vagy 100-szor átdolgoztak, még barbie is készült belőle. Ekkor találtam ki, hogy megírom Hetaliában.
A téli szünet előtti utolsó nap utolsó órája a W Akadémián. De ez az óra nem tanítással telik: a diákok megegyeztek a matek tanárral, hogy az előző órán keményen dolgoznak, de ezen filmet néznek. Csakhogy a diákok elkövettek egy óriási nagy hibát: hagyták, hogy a tanár válassza ki a filmet.
A matek tanár olyan filmet választott ki, amit vagy már százszor átdolgoztak, és mindenki ismeri a történetet. A film arról szól: hogy van egy üzletember, aki utálja a karácsonyt, mert pont Szentestén halt meg az üzletvezető társa, aki jó barátja volt. Mindenkivel goromba, még a titkárával is, de karácsony este meglátogatja a barátja szelleme, és mondja neki, hogy háromszellem fogja meglátogatni, azért, hogy megváltozzon. Megjön az első, aki megmutatja neki a múlt karácsonyokat. Megjön a második, aki a titkárának a karácsonyát mutatja meg neki és azt, hogy van egy beteg fia. Az utolsó szellem pedig a jövőt mutatja meg, hogy a titkár kisfia meghal, és hogy az üzletember is meg fog halni. Ekkor az elkezd könyörögni, hogy megváltozik, és a végén mindenki megmenekül.
A diákok közül senki sem figyel a filmre, mindenki valahogy elfoglalta magát. Görögország szokás szerint alszik, Olaszország rajzolgat, majd miután megunja, előhúz a táskájából egy műanyag dobozban tésztát, és elkezdi enni azt. Németország egy ideig csendben figyel a filmre, de aztán elkezd pakolni, hogy óra végén minnél hamarabb elmehessen innen. Japán mangát rajzol, Amerika megpróbálja kivenni, hogy mit rajzol, de amikor meglátja, nyakon vágja Japánt, és elvörösödve kezdi el enni hamburgerét, és még véletlenül sem néz Anglia felé; ugyanis Japán a vele és Angliával való perverz gondolatait veti papírra. Anglia Amerikáról fantáziál, és az ő gondolatai elég közel járnak Japánéhoz. Romano az előtte ülő Spanyolországot rugdossa vörös arccal, aki szíveket rajzol egy lapra és a szívekbe Romano nevét írja. Franciaország egyszer-egyszer végigsimít Kanada combján, hátán, belesúg valamit a fülébe, és puszit nyom az arcára, Kanada pedig elpirulva, lehajtott fejjel, csendben tűri a zaklatást. Oroszország mosolyogva fenyegető leveleket ír és odacsúsztatja Fehéroroszország, Ukrajna, és a Balti Államok elé, akik rettegve olvassák a következőt: "Szovjet Unio, da? (Ha nem, akkor tönkreteszem az egész gazdaságodat, és országodat. :) ( ^ J^) )". De Oroszország Fehéroroszországtól mindig ezt kapja válaszul: "Érted bármit, csak vegyél el!!!!". Poroszország Magyarországnak bókolgat, aki néha-néha egy jól fejbevágja a poroszt a palacsintasütőjével, de az nem adja fel egykönnyen. Gilbird Ausztria feje körül repül, és csipkedi arcát, így tartva távol az osztrákot a magyar lánytól, mert Ausztria is próbálja elnyerni a szívét, hiába kosarazta ki már egyszer. Kína Hello Kitti fejeket vág ki egy lapból, és ragasztja mindenhova, például a táskájára, a padra, a falra, a füzetére, 3s a tolltartójára. Lengyelország a nyitott ablakon behajoló pónit simogatja, amikor Litvánia meglátja ezt, döbbenten gondol arra, hogy hogy kerül ide egy póni???
Végre megszólal a csengő, és a diákok felkapják cuccaikat, és próbálnak minnél hamarabb kijutni a teremből, amiből csak az lesz, hogy egymásba gabalyodnak, és megakadnak az ajtóban. De végül mindenki kijut, már csak a döbbenten álló tanár marad a teremben, meg az ablakon behajoló póni, aki nyerít egyet, majd magára hagyja a tanárt.
2014. december 20., szombat
Magány
Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk, UsUk (nem szerelmi háromszög)
Leírás: Anglia magányosan ül a raktárában és az elmúlt évszázadokon mereng...
Mesélés: E/1, Anglia személyében, múlt idő, és E/3 is
Megjegyzés: Már megint egy angst, és death story... Mostanában nagyon retardált kedvemben vagyok, a végén még mindegyik országot ki fogom nyírni, szép sorban... És ezt a fanfictiont akkor találtam ki, amikor a Once upon a time sorozat egyik részét néztem, amikor felbukkant Cora neve, ezért annyira Corás Iggy halála...
Áporodott levegő szaga töltötte be a helyiséget. Csak egy-két fénypászma jutott át az ablak lehúzott redői között, meg-megvilágítva egy lepedővel lefedett szekrényt, egy porlepte kanapét, rajta molyrágta párnákkal, egy pókhálót a sarokban, és egy régi, magas, repedezett tükröt.
A szobában térdeltem a tükör előtt, jobb kezemet a tükörre tapasztottam, és lehajtottam a fejemet. Azelőtt is sokat jártam itt, és ez most sem változott: idemenekülök a kinti világ fejetlensége, rohanása, zaja és gyűlölete elől. Ebben a kis szobában minden békés, csöndes, nyugalmas. Úgy érzem, ez a szoba egy külön világ: az én fájdalmas, olykor dicső múltam. Itt minden tárgy a történelmem, életem egy része, a lelkem egy darabja, rossz és jó emlékeket idéz bennem.
Sokan mondják, hogy ne éljünk a múltban, de én képtelen vagyok megfeledkezni a történelmemről, nehéz súlyként hordozom a vállamon, s ez a súly egyre mélyebbre húz. Nem tudom elfeledni a sebeket, a kínokat, az árulásokat, a csalódásokat, a fájdalmakat, a hazugságokat és a magányt.
Mert igazándiból mindig magányos voltam, hiába szerettem két embert is: Franciaországot és Amerikát.
Régen teljes szívemből szerettem Francist, és úgy tűnt, hogy ő is szeret engem, de a szemét borvedelő, amikor szükségem lett volna rá, nem jött. Egyedül hagyott a bajban, amiből alig sikerült kiküzdenem magam. És ez után is én ostoba, szentül hittem abban, hogy nagyon fontos dolga volt, de többé nem hívott és nem jött át hozzám. Azt gondoltam, hogy a főnökeink keze van a dologban, átmentem hozzá, de az a rohadék letagadta az egész kapcsolatunkat, ráadásként a szemem láttára csókolt meg egy nőt, majd rám csapta az ajtaját. Csak kihasznált, csak addig voltam neki jó, amíg kielégítettem perverz vágyait, s míg nem talált jobbat nálam, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, és többé felém sem nézett. Teljesen összetört, széttiport, azóta is a vérét kívánom, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem.
Kezem egy mozdulatával letöröltem könnyeimet. És Amerika... Úgy szerettem, mint öcsémet, és később ez az érzelem, nem tudom, hogyan, de átalakult szerelemmé, de ő is rútul hátba döfött. Mindig is támogattam, védelmeztem, gondoskodtam róla, mégis fegyvert fogott rám és elhagyott. Azon a sötét, esős napon a lelkemet vesztettem el másodszorra. Azóta képtelen vagyok normálisan Amerika szemébe nézni, mert előtör a fájdalom és üresség, amit Amerika elvesztése óta érzek. Az elmenésével lyukat ütött a szívembe, űrt hagyott az életemben, egy újabb kínzó emlékkel gazdagított.
Életem során egy valamit megtanultam: soha ne bízz meg senkiben magadon kívül, még a legjobb barátodban, rokonodban vagy akár a szerelmedben se, mert a végén mindig elárul. Ezt a hibát soha nem követem el többet. Inkább leszek magányos, de erős, mint egy összetört senki, akit mindenki kénye-kedve szerint kihasználhat.
Másik kezemet is a tükör lapjára illesztettem. Ebben a tükörben nézte meg magát Amerika amikor adtam neki egy elegáns öltönyt a régi, koszos, elhordott ruhái helyett. Felpillantottam rá: egy aranyszőke, össze-vissza álló hajú, tengerzöld szemű, sűrű szemöldökű, könnyező, törékeny fiú nézett vissza rám. Amikor megláttam tükörképemet, elöntött a düh: nem lehetek gyenge! Ököllel belevágtam a tükörbe, mely megrepedt, s kiesett egy darab belőle. Fájdalmasan felszisszentem, és vér kezdett szivárogni ujjperceimből.
Hátat fordítottam a tükörnek, majd egy hirtelen mozdulattal és a varázserőm segítségével belenyúltam a mellkhasamba, és kirántottam a szívemet. Elnéztem egy ideig ezt a tárgyat, mely miatt azt a sok fájdalmat és kínt kellett átélnem. Milyen könnyű lenne... csak egy erős szorítás... és vége lenne a sok csalódásnak és kínnak... Oly erősen csábít, csak egy mozdulat, és cserébe nincs több érzelem... Megreszketett a kezem. Végül erősen megszorítottam. Felüvöltöttem attól a szörnyű érzéstől, mi átjárta a testem, de továbbra is elszántan markoltam a szívemet. Még jobban szorítottam, már fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Még egyszer erősítettem a szorításomon, majd a maradék port a földre szórtam. Kész, vége. Mindennek vége. Elvágódtam a földön, mosolyogva a semmibe, üres élettelen tekintettel...
* * *
Nyikorogva nyílt ki a lakás ajtaja, és Amerika sétált be döbbenten rajta. Túl csöndes...Semmit sem hallok, még a teás csésze koppanását sem... Körbejárta a ház minden egyes pontját, majd a padlás felé vette az irányt. Nyikorogva nyílt ki a padlásajtó, Amerika óvatosan és rosszat sejtve sétált be rajta. Benézett a szekrénybe, a kanapé mögé, majd megkerült egy dobozhalmot, és akkor meglátta az élettelen Angliát földöntúli mosollyal az arcán a földön fekve.
Megdermedt, majd odarohant Arthurhoz, és sírva szorította magához az élettelen testet. Ki ölhette meg? Egy országot nem könnyű megölni... De Alfred nem látott semmilyen sebet sem Arthuron, sem vörös foltot a nyakán, ami arra utalhatott volna, hogy megfojtották.
Könnyes szemmel felpillantott a fölötte emelkedő tükörre, és megrohamozták az emlékek. Az emlékek a gyermekkorából, és a ruháról, amit Angliától kapott, és ami még mindig a raktárában hevert, mert nem volt szíve kidobni.
- Azt hittem, ez régen elveszett. - suttogta döbbenten, majd szeme a kitörött darabra vándorolt, és egyszerre megértett mindent. Ez miattam történt... A sok fájdalom miatt, amit okoztam neki... Alfred lenézett a sápadt arcra, óvatosan odahajolt hozzá, és forró csókot lehelt Anglia ajkaira.
- Sajnálok mindent! Szeretlek! Kérlek ne hagyj el! Kérlek kelj fel! Kérlek... - zokogásba fulladt, és csókolni kezdte. Egyre erősebben csókolta, mint aki hisz a csodákban, a mesékben, és hiszi, hogy szerelme ettől visszatérhet. De egy halott embert már semmi sem hoz vissza...
Páros: FrUk, UsUk (nem szerelmi háromszög)
Leírás: Anglia magányosan ül a raktárában és az elmúlt évszázadokon mereng...
Mesélés: E/1, Anglia személyében, múlt idő, és E/3 is
Megjegyzés: Már megint egy angst, és death story... Mostanában nagyon retardált kedvemben vagyok, a végén még mindegyik országot ki fogom nyírni, szép sorban... És ezt a fanfictiont akkor találtam ki, amikor a Once upon a time sorozat egyik részét néztem, amikor felbukkant Cora neve, ezért annyira Corás Iggy halála...
Áporodott levegő szaga töltötte be a helyiséget. Csak egy-két fénypászma jutott át az ablak lehúzott redői között, meg-megvilágítva egy lepedővel lefedett szekrényt, egy porlepte kanapét, rajta molyrágta párnákkal, egy pókhálót a sarokban, és egy régi, magas, repedezett tükröt.
A szobában térdeltem a tükör előtt, jobb kezemet a tükörre tapasztottam, és lehajtottam a fejemet. Azelőtt is sokat jártam itt, és ez most sem változott: idemenekülök a kinti világ fejetlensége, rohanása, zaja és gyűlölete elől. Ebben a kis szobában minden békés, csöndes, nyugalmas. Úgy érzem, ez a szoba egy külön világ: az én fájdalmas, olykor dicső múltam. Itt minden tárgy a történelmem, életem egy része, a lelkem egy darabja, rossz és jó emlékeket idéz bennem.
Sokan mondják, hogy ne éljünk a múltban, de én képtelen vagyok megfeledkezni a történelmemről, nehéz súlyként hordozom a vállamon, s ez a súly egyre mélyebbre húz. Nem tudom elfeledni a sebeket, a kínokat, az árulásokat, a csalódásokat, a fájdalmakat, a hazugságokat és a magányt.
Mert igazándiból mindig magányos voltam, hiába szerettem két embert is: Franciaországot és Amerikát.
Régen teljes szívemből szerettem Francist, és úgy tűnt, hogy ő is szeret engem, de a szemét borvedelő, amikor szükségem lett volna rá, nem jött. Egyedül hagyott a bajban, amiből alig sikerült kiküzdenem magam. És ez után is én ostoba, szentül hittem abban, hogy nagyon fontos dolga volt, de többé nem hívott és nem jött át hozzám. Azt gondoltam, hogy a főnökeink keze van a dologban, átmentem hozzá, de az a rohadék letagadta az egész kapcsolatunkat, ráadásként a szemem láttára csókolt meg egy nőt, majd rám csapta az ajtaját. Csak kihasznált, csak addig voltam neki jó, amíg kielégítettem perverz vágyait, s míg nem talált jobbat nálam, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, és többé felém sem nézett. Teljesen összetört, széttiport, azóta is a vérét kívánom, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem.
Kezem egy mozdulatával letöröltem könnyeimet. És Amerika... Úgy szerettem, mint öcsémet, és később ez az érzelem, nem tudom, hogyan, de átalakult szerelemmé, de ő is rútul hátba döfött. Mindig is támogattam, védelmeztem, gondoskodtam róla, mégis fegyvert fogott rám és elhagyott. Azon a sötét, esős napon a lelkemet vesztettem el másodszorra. Azóta képtelen vagyok normálisan Amerika szemébe nézni, mert előtör a fájdalom és üresség, amit Amerika elvesztése óta érzek. Az elmenésével lyukat ütött a szívembe, űrt hagyott az életemben, egy újabb kínzó emlékkel gazdagított.
Életem során egy valamit megtanultam: soha ne bízz meg senkiben magadon kívül, még a legjobb barátodban, rokonodban vagy akár a szerelmedben se, mert a végén mindig elárul. Ezt a hibát soha nem követem el többet. Inkább leszek magányos, de erős, mint egy összetört senki, akit mindenki kénye-kedve szerint kihasználhat.
Másik kezemet is a tükör lapjára illesztettem. Ebben a tükörben nézte meg magát Amerika amikor adtam neki egy elegáns öltönyt a régi, koszos, elhordott ruhái helyett. Felpillantottam rá: egy aranyszőke, össze-vissza álló hajú, tengerzöld szemű, sűrű szemöldökű, könnyező, törékeny fiú nézett vissza rám. Amikor megláttam tükörképemet, elöntött a düh: nem lehetek gyenge! Ököllel belevágtam a tükörbe, mely megrepedt, s kiesett egy darab belőle. Fájdalmasan felszisszentem, és vér kezdett szivárogni ujjperceimből.
Hátat fordítottam a tükörnek, majd egy hirtelen mozdulattal és a varázserőm segítségével belenyúltam a mellkhasamba, és kirántottam a szívemet. Elnéztem egy ideig ezt a tárgyat, mely miatt azt a sok fájdalmat és kínt kellett átélnem. Milyen könnyű lenne... csak egy erős szorítás... és vége lenne a sok csalódásnak és kínnak... Oly erősen csábít, csak egy mozdulat, és cserébe nincs több érzelem... Megreszketett a kezem. Végül erősen megszorítottam. Felüvöltöttem attól a szörnyű érzéstől, mi átjárta a testem, de továbbra is elszántan markoltam a szívemet. Még jobban szorítottam, már fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Még egyszer erősítettem a szorításomon, majd a maradék port a földre szórtam. Kész, vége. Mindennek vége. Elvágódtam a földön, mosolyogva a semmibe, üres élettelen tekintettel...
* * *
Nyikorogva nyílt ki a lakás ajtaja, és Amerika sétált be döbbenten rajta. Túl csöndes...Semmit sem hallok, még a teás csésze koppanását sem... Körbejárta a ház minden egyes pontját, majd a padlás felé vette az irányt. Nyikorogva nyílt ki a padlásajtó, Amerika óvatosan és rosszat sejtve sétált be rajta. Benézett a szekrénybe, a kanapé mögé, majd megkerült egy dobozhalmot, és akkor meglátta az élettelen Angliát földöntúli mosollyal az arcán a földön fekve.
Megdermedt, majd odarohant Arthurhoz, és sírva szorította magához az élettelen testet. Ki ölhette meg? Egy országot nem könnyű megölni... De Alfred nem látott semmilyen sebet sem Arthuron, sem vörös foltot a nyakán, ami arra utalhatott volna, hogy megfojtották.
Könnyes szemmel felpillantott a fölötte emelkedő tükörre, és megrohamozták az emlékek. Az emlékek a gyermekkorából, és a ruháról, amit Angliától kapott, és ami még mindig a raktárában hevert, mert nem volt szíve kidobni.
- Azt hittem, ez régen elveszett. - suttogta döbbenten, majd szeme a kitörött darabra vándorolt, és egyszerre megértett mindent. Ez miattam történt... A sok fájdalom miatt, amit okoztam neki... Alfred lenézett a sápadt arcra, óvatosan odahajolt hozzá, és forró csókot lehelt Anglia ajkaira.
- Sajnálok mindent! Szeretlek! Kérlek ne hagyj el! Kérlek kelj fel! Kérlek... - zokogásba fulladt, és csókolni kezdte. Egyre erősebben csókolta, mint aki hisz a csodákban, a mesékben, és hiszi, hogy szerelme ettől visszatérhet. De egy halott embert már semmi sem hoz vissza...
2014. november 29., szombat
Táborozás
Műfaj: Shounen-ai, Humor + Gakuen Hetalia
Páros: FrUs (Freedom Pair)
Leírás: A W Akadémia diákjai sátorozni mennek az erdőbe. A sátrak két személyesek, a professzor ossza be, hogy kinek kivel kell aludnia. Alfred "szerencséjére" Francist kapja párul, így elég hosszú estének néz elébe...
Mesélés: E/1, Amerika személyében, múlt idő
Megjegyzés: Ez az első FrUsos novellám, úgyhogy senki se számítson valami nagy durranásra. Sőt ez az első magyar FrUsos novella (szóljatok ha nem így van, nehogy tévhitben éljek) úgyhogy elég nehéz dolgom volt a párossal, és hát nem lett valami csöpögős romantikus valami... Nem is tudom, hogy mit akartam elérni...
Viszont a Yaoi Trio nem maradhatott ki a novellából :)
De a vége nagyon erőltetettre sikerült, igazából nem tudtam, hogy mi lenne jó, de hát ez van :/
Egy erdőben ballagtunk. Körülbelül délután 4 óra lehetett, nyár volt, sütött a nap, vagy ezer fok volt, egy izzadságcsepp gördült le a homlokomon. Letöröltem a dzsekim ujjával, levettem a dzsekimet, majd előre siettem a diák önkormányzat elnökéhez (ő volt a tanárok kedvence, mindenről tudott amiről a tanárok beszéltek).
- Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Ne nyafogj már, Alfred, nemsokára odaérünk. - válaszolta Arthur.
- Nem mintha nem ezt mondtad volna egy órával ezelőtt is... - morogtam.
- Mit mondtál? - villantotta rám fenyegetően zöld szemeit.
- Semmit. - mondtam gyorsan, és mivel jobbnak láttam, hogy ne kérdezzek tőle többet, inkább visszamentem a sor közepébe.
- Most komolyan, milyen messze visznek már minket? - hallottam mögülem Roderich nyavajgását.
Fél óra múlva (nekem örökkévalóságnak tűnt: tudjátok milyen szörnyű eltölteni 3 órát hambievés nélkül?! Bele se merek gondolni, hogy mi vár még rám...) a fák elkezdtek ritkulni, végül egy hatalmas tisztásra értünk. Mellesleg ez az egész a diák önkormányzat elnöke miatt volt, aki azt ajánlotta a professzoroknak, hogy milyen jó buli lenne, ha elvinnék a diákokat táborozni. Először tök jó ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a természetben alszunk sátrakban, vadállatokkal és bogarakkal körülvéve, wifi nélkül, ráadásul semmilyen modern technológiával működő tárgyat sem vihetünk magunkkal.
Röviden: éppen az őskorba mentünk vissza, szerintem úgy Kr. e. 2000-be, ami engem különösen megviselt, mivel én 50% modern technológiából, és 50% hamburgerből állok. És ha ez még nem elég, még hamburgert sem vihettem magammal! Állítólag ezt az egészet "kapcsolatépítésre" találták ki, hogy összedolgozzunk. De nekem nincs szükségem kapcsolatépítésre, mivel mindenki szeret, mert én egy hero vagyok, és mindenki sajnálni fog, amikor belepusztulok ebbe az egészbe, mert egy nagyon szuper országot veszítettek el.
A tisztáson váratlan bejelentést tett Arthur:
- Mivel csak kétszemélyes sátraink vannak, kettesével fogjátok eltölteni az estét.
Először ez a hír tökre feldobott, mert akkor nem kell egy csomó idiótával egy helyen aludnom. Már indultam is Japánhoz (neki mindig van valami menő cucca), de Anglia folytatta:
- Még az Akadémián beosztották a professzorok, hogy ki kivel lesz. - emelt fel és lengetett meg pár papír lapot. - Úgyhogy a párosok, akik hallják a nevüket, vegyenek egy sátrat, keressenek egy nekik tetsző helyet a tisztáson, és álljanak neki a sátor felállításához. És most figyelmeztetek mindenkit: KÖZÖSEN kell felállítani a sátrat! - nézett nyomatékosan rám, bár gőzöm sincs, hogy miért.
- Akkor a beosztás: először is Ludwig Felicianoval lesz együtt.
Ludwig megfogott egy sátrat, majd elindult egy simább felületű földdarabot keresni, mögötte boldogan ugrándozott Feliciano.
- Antonio Lovinoval tölti az estét. - folytatta Anglia.
Antonio mosolyogva elindult a sátrukkal a tisztás másik széle felé, Lovino duzzogva követte.
- Alfred Francissal osztozik a sátron.
Elindultam a sátrak irányába, de aztán eljutott a tudatomig a mondat másik fele is. Várjunk csak egy percet! FRANCISSAL?! Erőltetetten mosolyogva fordultam vissza Anglia felé.
- Azt hiszem rosszul hallottam azt amit mondtál. Mintha azt mondtad volna, hogy ezzel - böktem Franciaország felé - kell egy sátorban aludnom.
- Jól hallottad, Amerika. - felelte szárazon Artur.
- MI?! Az nem lehet! - akadtam ki. - Ez egy perverz állat! Mi van ha meg fog erőszakolni?! Tényleg egyedül akartok hagyni vele egy teljes éjszakára?!
- Mintha nekem minden álmom az lenne, hogy veled töltsem az estémet. - morogta Franciaország.
- Nem te döntöd el, hogy kivel osztozol a sátron. - felelte hűvösen Arthur.
- Inkább alszok egyedül az erdőben a földön, mint vele! - jelentettem ki.
- Abba én is beleegyezek, hogy Amerika az erdőben aludjon, én meg a sátorban. - mondta Franciaország.
- Hé! Nem a tiéd lesz a sátor! - háborodtam fel.
- Fogjátok be! - kiáltotta dühösen Anglia. - Most szerintem jobban teszitek, ha nem szájaltok, hanem elkezditek csinálni a feladatotokat!- mondta fenyegetően.
- Jól van. - szűrtem a fogaim között, megfogtam az egyik sátrat, és elindultam megfelelő helyet keresni.
- Itt jó lesz. - vágtam le a cuccot egy zöld fűcsomóra.
Nekiálltunk a sátor felállításának, de az bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk: egy csomószor ránk dőlt, és mindig kezdhettük elölről az egész felépítését. Végül meguntam az egészet, leültem a fűbe, és onnan néztem ahogy Francis kínlódik a sátorral.
- Segíthetnél te is. - jegyezte meg Francis, amikor körülbelül a 20. alkalommal dőlt rá a sátor.
- Nem látod, hogy én is a sátor felállításán dolgozom?! - sértődtem meg. - Komoly agymunkát végzek, közben meg téged is irányítalak. Ez nagyon nehéz feladat, és komoly agymunkát igényel!
- Idióta. - morogta Francis, de folytatta harcát a sátorral.
Úgy fél óra múlva állt a sátor, bár Francis elég rosszul nézett ki: vért izzadott a sátor felállításával. Betettük a cuccainkat, majd elindultunk fát keresni az erdőbe az esti tábortűzhöz.
Az erdőben félhomály uralkodott, nehezen lehetett kivenni a fák körvonalait, meg-megbotlottam gyökerekben, alig haladtunk a fagyűjtéssel. Néha egy-egy fénysugár átjutott a fák összeérő kusza ágai között, s ilyenkor az alatta lévő partot megvilágította, olyan látszatot keltve, hogy az egy világos kis sziget, a homály tengerében. Mi is egy ilyen kis szigeten álltunk, éppen egy ágat vettem fel, amikor megakadt a szemem Franciaországon: hosszú, szőke tincsin megcsillant a napsugár, fújta a szél a haját, elbűvölő kék szemeivel gondolkozva nézett a semmibe... Jól van, Amerika, jobb ha itt leállsz! Vagy szívtam valamit, vagy a hamburgerhiány miatt vannak ilyen gondolataim!
Franciaország észrevehette, hogy őt bámulom, mert vigyorogva rám kacsintott. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és újabb gallyak után kezdtem kutatni. Még csak az kéne még, hogy perverz gondolatai legyenek rólam!
Úgy gondoltam, hogy elég fát gyűjtöttünk már össze, elindultam visszafelé és közben odaszóltam Francisnak:
- Szerintem elég ennyi fa, indulju... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Francis megbotlott egy gyökérben (tuti, hogy direkt csinálta!), és egyenesen rám esett, mire én hanyatvágódtam, és bevertem a fejemet az egyik kőbe.
- Bocs. - lehelte az arcomba Francis. Megborzongtam forró leheletétől, ami az arcomat simogatta, a haja a nyakamat csiklandozta, feje pár centire volt az enyémtől. Ekkor rövid sikoltást hallottunk, a hang irányába fordultunk és megláttuk... Taiwant, körülötte fahasábokkal (biztos ő is gyűjtött, és leejtette őket).
- E-ez... nem az, aminek látszik. - dadogtam elvörösödve. De hogy ezt a kijelentésemet megcáfolja, az az idióta francia megpuszilt!
- Én most magatokra hagylak titeket, vegyétek úgy, hogy itt sem voltam, folytassátok nyugodtan, amit elkezdtetek... - mondta vérző orral Taiwan, majd megfordult, és visszavágtatott az erdőben.
- Köszi szépen - morogtam dühösen. - Most majd az egész tábor azt fogja hinni, hogy mi járunk! Mire jó ez neked?!
- Hogy szívassalak. - mondta angyali arccal Franciaország. - És úgy látom, ez tetszik neked. - szorította meg felálló férfiasságomat.
- Ha-hagyj békén te perverz állat! - löktem le teljesen elvörösödve magamról, felpattantam, összeszedtem a leejtett fáimat és elindultam gyorsan a tisztás felé.
A tisztáson furcsa módon senki sem jött oda hozzám, senki sem fordult el undorodva, senki sem cikizett, vagy gratulált, mindenki tette a dolgát, senki sem foglalkozott velünk. Úgy látszik Mei nem mondta el senkinek sem, amit látott az erdőben. Letettem a fákat a kupac tetejére, majd elmentem megkeresni Japánt, és vele beszélgettem a tábortűz kezdetéig.
* * *
A tábortűz után mindenki elment a sátrába és lefeküdt a hálózsákjába, voltak akik még beszélgettek, de nekem nem volt kedvem ehhez a fárasztó nap után, így inkább próbáltam elaludni. Csak egy volt a baj: rohadt hideg volt. Még egy plusz takaróval is ott vacogtam a hálózsák alatt, így elég nehéz volt elaludni...
- Fázol? - kérdezte Franciaország.
- Igen... - válaszoltam óvatosan: ki tudja, milyen perverz gondolat jutott az eszébe.
Ekkor Franciaország átkarolt, és magához húzott. Éreztem teste forróságát, szíve lüktetését. A melegség átjárta a testemet, közelebb bújtam hozzá. Ezen felbátorodott a francia, tapizásba kezdett, végig simított a mellkhasamon, beleborzongtam érintésébe, végül a gatyámban kezdett el turkálni. Hangosan felnyögtem, ám nyögésemet egy csókba fojtotta. Francis őrjítően jól csókolt, nem tudtam nem viszonozni a csókot. Végül Francis abbahagyta az ostromlásom, mire én elégedetlenül nyögtem fel.
- Olyan vagy, mint egy kisgyerek. - mondta kedvesen mosolyogva. - Ha valami megtetszik, megszereted, abból mindig többet akarsz. Mint egy kisgyerek az édességből.
- Nem vagyok kisgyerek! - fortyantam fel.
- Szerintem most pihenjünk, fárasztó nap volt a mai, te is fáradt vagy. Majd holnap folytatjuk. - perverzen vigyorgott, rám kacsintott, magához húzott, és egy puszit nyomot a homlokomra. Morogtam egy rendben van félét, átkaroltam, lehunytam a szemem, és perceken belül elnyomott az álom...
* * *
Reggel, amikor felébredtem, még mindig Francist öleltem, de ő már fenn volt, és engem nézett. Visszabámultam kék szemeibe, ő puszit nyomott az orromra.
- Jó reggelt, mon chéri. - suttogta a fülembe, majd puszit lehelt rá. - Hogy aludtál?
- Hm... jól. - válaszoltam mosolyogva.
- Csak azért, mert itt voltam. Különben ki melegített volna föl? Na, kivel nem akarsz egy sátorban aludni?
- De te tényleg perverz vagy!
- Non, csak a szerelemnek élek.
- Mondhatsz bármit, akkor is perverz vagy. - zártam le a témát.
- Ezért a kijelentésedért most megfizetsz. - támadásba lendült: egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, és a mellkhasamat cirógatta, másik kezével magához vont és megcsókolt. Átkaroltam és viszonoztam csókját...
- Alfred, Francis, gyertek reggelizni, mindenki csak rátok vár!
Kinyílt a sátor ajtaja és ott állt... Arthur, mögötte Kikuval, aki amint meglátott minket, valahonnan előkapott egy fényképezőgépet és orrvérzés közepette lefotózott. Arthur dermedten állt a sátorban, és döbbenten meredt ránk. Fülig vörösödtem, de nem tudtam mozdulni: 1. elég sokkos volt, amikor Angliy benyitott, még nem tértem teljesen magamhoz. 2. Francis még mindig húzott magához. És ha ez még nem lenne elég, éppen Magyarország és Poroszország sétált el a sátor előtt, és amikor idenéztek Poroszország teljesen ledermedt, Magyarország meg orrvérzéssel beleájult Poroszország karjaiba, aki amikor elkapta, elvörösödött. Mostanában túl sok mindenkinek vérzik az orra...
Síri csönd telepedett ránk, szinte kézzel fogható volt, folytogatott mindenkit, de senki sem mozdult. Végül kibontakoztam Franciaország karjaiból, a sátor másik végére menekültem, és zavartan mondtam:
- Khm... miért is jöttetek?
- Ja, igen... - találta meg hangját a diák önkormányzat elnöke. - Hogy mindenki már kint ül a reggeli miatt, már csak ti hiányoztok...
- Máris megyünk. - felpattantam, és kirohantam. Utánam jött Franciaország, Anglia, a vérző orrát törülgető Japán, majd Gilbert, aki az ébredező Erzsébetet támogatta...
Délután indultunk vissza az Akadémiára. Francissal végigbeszélgettem az utat, bár elég idegesítő volt, hogy Japán folyton ott sétált a közelünkben, és fotózgatott, meg Taiwan és Magyarország tuti, hogy rólunk beszélgetett, mert egyfolytában minket bámultak... De így belegondolva végül is nem volt olyan rossz ez a sátorozás... Ha nem vesszük figyelembe, hogy mindig elég szar helyzetben találtak ránk... Sőt, még a hambiról is elfeledkeztem! Már korog a gyomrom, az lesz az első majd amikor megérkezünk, hogy bekapok pár tucat hambit...
Páros: FrUs (Freedom Pair)
Leírás: A W Akadémia diákjai sátorozni mennek az erdőbe. A sátrak két személyesek, a professzor ossza be, hogy kinek kivel kell aludnia. Alfred "szerencséjére" Francist kapja párul, így elég hosszú estének néz elébe...
Mesélés: E/1, Amerika személyében, múlt idő
Megjegyzés: Ez az első FrUsos novellám, úgyhogy senki se számítson valami nagy durranásra. Sőt ez az első magyar FrUsos novella (szóljatok ha nem így van, nehogy tévhitben éljek) úgyhogy elég nehéz dolgom volt a párossal, és hát nem lett valami csöpögős romantikus valami... Nem is tudom, hogy mit akartam elérni...
Viszont a Yaoi Trio nem maradhatott ki a novellából :)
De a vége nagyon erőltetettre sikerült, igazából nem tudtam, hogy mi lenne jó, de hát ez van :/
Egy erdőben ballagtunk. Körülbelül délután 4 óra lehetett, nyár volt, sütött a nap, vagy ezer fok volt, egy izzadságcsepp gördült le a homlokomon. Letöröltem a dzsekim ujjával, levettem a dzsekimet, majd előre siettem a diák önkormányzat elnökéhez (ő volt a tanárok kedvence, mindenről tudott amiről a tanárok beszéltek).
- Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Ne nyafogj már, Alfred, nemsokára odaérünk. - válaszolta Arthur.
- Nem mintha nem ezt mondtad volna egy órával ezelőtt is... - morogtam.
- Mit mondtál? - villantotta rám fenyegetően zöld szemeit.
- Semmit. - mondtam gyorsan, és mivel jobbnak láttam, hogy ne kérdezzek tőle többet, inkább visszamentem a sor közepébe.
- Most komolyan, milyen messze visznek már minket? - hallottam mögülem Roderich nyavajgását.
Fél óra múlva (nekem örökkévalóságnak tűnt: tudjátok milyen szörnyű eltölteni 3 órát hambievés nélkül?! Bele se merek gondolni, hogy mi vár még rám...) a fák elkezdtek ritkulni, végül egy hatalmas tisztásra értünk. Mellesleg ez az egész a diák önkormányzat elnöke miatt volt, aki azt ajánlotta a professzoroknak, hogy milyen jó buli lenne, ha elvinnék a diákokat táborozni. Először tök jó ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a természetben alszunk sátrakban, vadállatokkal és bogarakkal körülvéve, wifi nélkül, ráadásul semmilyen modern technológiával működő tárgyat sem vihetünk magunkkal.
Röviden: éppen az őskorba mentünk vissza, szerintem úgy Kr. e. 2000-be, ami engem különösen megviselt, mivel én 50% modern technológiából, és 50% hamburgerből állok. És ha ez még nem elég, még hamburgert sem vihettem magammal! Állítólag ezt az egészet "kapcsolatépítésre" találták ki, hogy összedolgozzunk. De nekem nincs szükségem kapcsolatépítésre, mivel mindenki szeret, mert én egy hero vagyok, és mindenki sajnálni fog, amikor belepusztulok ebbe az egészbe, mert egy nagyon szuper országot veszítettek el.
A tisztáson váratlan bejelentést tett Arthur:
- Mivel csak kétszemélyes sátraink vannak, kettesével fogjátok eltölteni az estét.
Először ez a hír tökre feldobott, mert akkor nem kell egy csomó idiótával egy helyen aludnom. Már indultam is Japánhoz (neki mindig van valami menő cucca), de Anglia folytatta:
- Még az Akadémián beosztották a professzorok, hogy ki kivel lesz. - emelt fel és lengetett meg pár papír lapot. - Úgyhogy a párosok, akik hallják a nevüket, vegyenek egy sátrat, keressenek egy nekik tetsző helyet a tisztáson, és álljanak neki a sátor felállításához. És most figyelmeztetek mindenkit: KÖZÖSEN kell felállítani a sátrat! - nézett nyomatékosan rám, bár gőzöm sincs, hogy miért.
- Akkor a beosztás: először is Ludwig Felicianoval lesz együtt.
Ludwig megfogott egy sátrat, majd elindult egy simább felületű földdarabot keresni, mögötte boldogan ugrándozott Feliciano.
- Antonio Lovinoval tölti az estét. - folytatta Anglia.
Antonio mosolyogva elindult a sátrukkal a tisztás másik széle felé, Lovino duzzogva követte.
- Alfred Francissal osztozik a sátron.
Elindultam a sátrak irányába, de aztán eljutott a tudatomig a mondat másik fele is. Várjunk csak egy percet! FRANCISSAL?! Erőltetetten mosolyogva fordultam vissza Anglia felé.
- Azt hiszem rosszul hallottam azt amit mondtál. Mintha azt mondtad volna, hogy ezzel - böktem Franciaország felé - kell egy sátorban aludnom.
- Jól hallottad, Amerika. - felelte szárazon Artur.
- MI?! Az nem lehet! - akadtam ki. - Ez egy perverz állat! Mi van ha meg fog erőszakolni?! Tényleg egyedül akartok hagyni vele egy teljes éjszakára?!
- Mintha nekem minden álmom az lenne, hogy veled töltsem az estémet. - morogta Franciaország.
- Nem te döntöd el, hogy kivel osztozol a sátron. - felelte hűvösen Arthur.
- Inkább alszok egyedül az erdőben a földön, mint vele! - jelentettem ki.
- Abba én is beleegyezek, hogy Amerika az erdőben aludjon, én meg a sátorban. - mondta Franciaország.
- Hé! Nem a tiéd lesz a sátor! - háborodtam fel.
- Fogjátok be! - kiáltotta dühösen Anglia. - Most szerintem jobban teszitek, ha nem szájaltok, hanem elkezditek csinálni a feladatotokat!- mondta fenyegetően.
- Jól van. - szűrtem a fogaim között, megfogtam az egyik sátrat, és elindultam megfelelő helyet keresni.
- Itt jó lesz. - vágtam le a cuccot egy zöld fűcsomóra.
Nekiálltunk a sátor felállításának, de az bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk: egy csomószor ránk dőlt, és mindig kezdhettük elölről az egész felépítését. Végül meguntam az egészet, leültem a fűbe, és onnan néztem ahogy Francis kínlódik a sátorral.
- Segíthetnél te is. - jegyezte meg Francis, amikor körülbelül a 20. alkalommal dőlt rá a sátor.
- Nem látod, hogy én is a sátor felállításán dolgozom?! - sértődtem meg. - Komoly agymunkát végzek, közben meg téged is irányítalak. Ez nagyon nehéz feladat, és komoly agymunkát igényel!
- Idióta. - morogta Francis, de folytatta harcát a sátorral.
Úgy fél óra múlva állt a sátor, bár Francis elég rosszul nézett ki: vért izzadott a sátor felállításával. Betettük a cuccainkat, majd elindultunk fát keresni az erdőbe az esti tábortűzhöz.
Az erdőben félhomály uralkodott, nehezen lehetett kivenni a fák körvonalait, meg-megbotlottam gyökerekben, alig haladtunk a fagyűjtéssel. Néha egy-egy fénysugár átjutott a fák összeérő kusza ágai között, s ilyenkor az alatta lévő partot megvilágította, olyan látszatot keltve, hogy az egy világos kis sziget, a homály tengerében. Mi is egy ilyen kis szigeten álltunk, éppen egy ágat vettem fel, amikor megakadt a szemem Franciaországon: hosszú, szőke tincsin megcsillant a napsugár, fújta a szél a haját, elbűvölő kék szemeivel gondolkozva nézett a semmibe... Jól van, Amerika, jobb ha itt leállsz! Vagy szívtam valamit, vagy a hamburgerhiány miatt vannak ilyen gondolataim!
Franciaország észrevehette, hogy őt bámulom, mert vigyorogva rám kacsintott. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és újabb gallyak után kezdtem kutatni. Még csak az kéne még, hogy perverz gondolatai legyenek rólam!
Úgy gondoltam, hogy elég fát gyűjtöttünk már össze, elindultam visszafelé és közben odaszóltam Francisnak:
- Szerintem elég ennyi fa, indulju... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Francis megbotlott egy gyökérben (tuti, hogy direkt csinálta!), és egyenesen rám esett, mire én hanyatvágódtam, és bevertem a fejemet az egyik kőbe.
- Bocs. - lehelte az arcomba Francis. Megborzongtam forró leheletétől, ami az arcomat simogatta, a haja a nyakamat csiklandozta, feje pár centire volt az enyémtől. Ekkor rövid sikoltást hallottunk, a hang irányába fordultunk és megláttuk... Taiwant, körülötte fahasábokkal (biztos ő is gyűjtött, és leejtette őket).
- E-ez... nem az, aminek látszik. - dadogtam elvörösödve. De hogy ezt a kijelentésemet megcáfolja, az az idióta francia megpuszilt!
- Én most magatokra hagylak titeket, vegyétek úgy, hogy itt sem voltam, folytassátok nyugodtan, amit elkezdtetek... - mondta vérző orral Taiwan, majd megfordult, és visszavágtatott az erdőben.
- Köszi szépen - morogtam dühösen. - Most majd az egész tábor azt fogja hinni, hogy mi járunk! Mire jó ez neked?!
- Hogy szívassalak. - mondta angyali arccal Franciaország. - És úgy látom, ez tetszik neked. - szorította meg felálló férfiasságomat.
- Ha-hagyj békén te perverz állat! - löktem le teljesen elvörösödve magamról, felpattantam, összeszedtem a leejtett fáimat és elindultam gyorsan a tisztás felé.
A tisztáson furcsa módon senki sem jött oda hozzám, senki sem fordult el undorodva, senki sem cikizett, vagy gratulált, mindenki tette a dolgát, senki sem foglalkozott velünk. Úgy látszik Mei nem mondta el senkinek sem, amit látott az erdőben. Letettem a fákat a kupac tetejére, majd elmentem megkeresni Japánt, és vele beszélgettem a tábortűz kezdetéig.
* * *
A tábortűz után mindenki elment a sátrába és lefeküdt a hálózsákjába, voltak akik még beszélgettek, de nekem nem volt kedvem ehhez a fárasztó nap után, így inkább próbáltam elaludni. Csak egy volt a baj: rohadt hideg volt. Még egy plusz takaróval is ott vacogtam a hálózsák alatt, így elég nehéz volt elaludni...
- Fázol? - kérdezte Franciaország.
- Igen... - válaszoltam óvatosan: ki tudja, milyen perverz gondolat jutott az eszébe.
Ekkor Franciaország átkarolt, és magához húzott. Éreztem teste forróságát, szíve lüktetését. A melegség átjárta a testemet, közelebb bújtam hozzá. Ezen felbátorodott a francia, tapizásba kezdett, végig simított a mellkhasamon, beleborzongtam érintésébe, végül a gatyámban kezdett el turkálni. Hangosan felnyögtem, ám nyögésemet egy csókba fojtotta. Francis őrjítően jól csókolt, nem tudtam nem viszonozni a csókot. Végül Francis abbahagyta az ostromlásom, mire én elégedetlenül nyögtem fel.
- Olyan vagy, mint egy kisgyerek. - mondta kedvesen mosolyogva. - Ha valami megtetszik, megszereted, abból mindig többet akarsz. Mint egy kisgyerek az édességből.
- Nem vagyok kisgyerek! - fortyantam fel.
- Szerintem most pihenjünk, fárasztó nap volt a mai, te is fáradt vagy. Majd holnap folytatjuk. - perverzen vigyorgott, rám kacsintott, magához húzott, és egy puszit nyomot a homlokomra. Morogtam egy rendben van félét, átkaroltam, lehunytam a szemem, és perceken belül elnyomott az álom...
* * *
Reggel, amikor felébredtem, még mindig Francist öleltem, de ő már fenn volt, és engem nézett. Visszabámultam kék szemeibe, ő puszit nyomott az orromra.
- Jó reggelt, mon chéri. - suttogta a fülembe, majd puszit lehelt rá. - Hogy aludtál?
- Hm... jól. - válaszoltam mosolyogva.
- Csak azért, mert itt voltam. Különben ki melegített volna föl? Na, kivel nem akarsz egy sátorban aludni?
- De te tényleg perverz vagy!
- Non, csak a szerelemnek élek.
- Mondhatsz bármit, akkor is perverz vagy. - zártam le a témát.
- Ezért a kijelentésedért most megfizetsz. - támadásba lendült: egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, és a mellkhasamat cirógatta, másik kezével magához vont és megcsókolt. Átkaroltam és viszonoztam csókját...
- Alfred, Francis, gyertek reggelizni, mindenki csak rátok vár!
Kinyílt a sátor ajtaja és ott állt... Arthur, mögötte Kikuval, aki amint meglátott minket, valahonnan előkapott egy fényképezőgépet és orrvérzés közepette lefotózott. Arthur dermedten állt a sátorban, és döbbenten meredt ránk. Fülig vörösödtem, de nem tudtam mozdulni: 1. elég sokkos volt, amikor Angliy benyitott, még nem tértem teljesen magamhoz. 2. Francis még mindig húzott magához. És ha ez még nem lenne elég, éppen Magyarország és Poroszország sétált el a sátor előtt, és amikor idenéztek Poroszország teljesen ledermedt, Magyarország meg orrvérzéssel beleájult Poroszország karjaiba, aki amikor elkapta, elvörösödött. Mostanában túl sok mindenkinek vérzik az orra...
Síri csönd telepedett ránk, szinte kézzel fogható volt, folytogatott mindenkit, de senki sem mozdult. Végül kibontakoztam Franciaország karjaiból, a sátor másik végére menekültem, és zavartan mondtam:
- Khm... miért is jöttetek?
- Ja, igen... - találta meg hangját a diák önkormányzat elnöke. - Hogy mindenki már kint ül a reggeli miatt, már csak ti hiányoztok...
- Máris megyünk. - felpattantam, és kirohantam. Utánam jött Franciaország, Anglia, a vérző orrát törülgető Japán, majd Gilbert, aki az ébredező Erzsébetet támogatta...
Délután indultunk vissza az Akadémiára. Francissal végigbeszélgettem az utat, bár elég idegesítő volt, hogy Japán folyton ott sétált a közelünkben, és fotózgatott, meg Taiwan és Magyarország tuti, hogy rólunk beszélgetett, mert egyfolytában minket bámultak... De így belegondolva végül is nem volt olyan rossz ez a sátorozás... Ha nem vesszük figyelembe, hogy mindig elég szar helyzetben találtak ránk... Sőt, még a hambiról is elfeledkeztem! Már korog a gyomrom, az lesz az első majd amikor megérkezünk, hogy bekapok pár tucat hambit...
Örök ellenségek
Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk
Leírás: Franciaország Angliánál raboskodik, közben végig gondolja az életét...
Mesélés: E/1, Franciaország személyében, múlt idő
Sötétség. A sötétség fojtogatóan ölelt körbe, mint valami fekete lepel. Fekete lepel, mely kétségek és félelmek között tartott, mely idebilincselt. Alig láttam valamit ettől a lepeltől, megvakított. Megvakított engem, az áldozatát, és nevetve táncolt körülöttem, jól szórakozva tehetetlenségemen. Legszívesebben elfutottam volna jó messze, hogy soha ne kelljen látnom ezt a helyet, de nem tehettem. Be voltam zárva ebbe a cellába. A sötétség minduntalan nekem esett, röhögött, gúnyolódott rajtam, és egyre jobban taszított a homályba, az őrültség felé.
Hogy mi változott? Semmi. Az életem idáig is egy nagy fekete űr volt, fájdalommal, és veszteségekkel. Mindig azt mondták, hogy a nagy, és hatalmas Franciaország megszerzi amit akar, de most ez a "nagy és hatalmas" Franciaország itt ült egy sötét cellában, mocskosan, erőtlenül, kínok között, mert egy valami, amit a legjobban akar nem lehet az övé. Soha nem is volt, és soha nem is lehet.
Mindig vágytam a mosolyára, hogy rám mosolyogjon, de soha semmit nem kaptam tőle, csak fájdalmat és kínt, egy-egy becsmérlő szót, lenéző pillantást, gúnyos mosolyt. Soha nem vágytam semmi másra, csak a szeretetére, de ehelyett mindig háborút, halált, utálatot kaptam tőle. Ha hozzászólok, elkezd velem veszekedni, ha hozzáérek, undorodva fordul el. Kihasznál, csak szenvedést okoz nekem, ennek ellenére mégsem tudom elfelejteni őt, mégsem tudok lemondani róla.
Szeretem aranyló haját, szeretem zöld szemét, mely a vad, rettegett, egyben gyönyörű óceánt idézi, szeretem makacsságát, szeretem az utálatát, szeretem a boldog, szeretem a sír, mindent szeretek benne, szeretném törékeny testét a karomban tartani... de nem lehet. Mikor bezárt ide, és a sötétség rabjává tett, rájöttem, hogy nekünk nincs megírva a boldog befejezés. Örökké harcolni fogunk, mert harcolnunk kell, az ellentétes oldalakon, elárulnunk egymást, hátba szúrni a másikat, míg a nemzet le nem tűnik, míg el nem ragad végleg a halál.
Könnycseppek gördültek le az arcomon, sós ízt hagyva a számban. Nem bírom tovább ezt a kínt, nem bírom elviselni azt a fájdalmat, a sok gyűlöletet, a sok csatát. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a szerelmed ellen harcolni. Reszketve húztam elő egy kis tőrt: ezt nem találta meg, nem vette el tőlem. Nem akartam szabadulni, minek? Mindennap láthattam az arcát, még ha csak kis időre is, megszoktam már a sötétséget, a magányt, a homályt, a kinti világosság és öröm csak olaj lenne a tűzre. Az elkeseredettség tüzére.
A tőrt a mellkhasamhoz emeltem: elhatározásra jutottam. Nem érdemlek meg még több szenvedést. Elszántan néztem le a kis tőrre: oly kicsinek, oly ártalmatlannak tűnt, pedig igazából kétszínű: ha valaki óvatlan, könnyen kioltja belőle az életet.
Már csak pár centi, és az én életemet is kioltja. Vége lesz minden nyomorúságnak, többé nem kell aggódnom a gazdaság miatt, a pénz miatt, a háborúk miatt, és főleg a szerelem miatt. Az élet számomra egy cérnaszál, és elég csak egy olló, egy vágás, hogy vége szakadjon.
Beleszúrtam a mellkhasamba a tört: iszonyatos kín áradt szét a testemben, csak nyögni voltam képes, a vér patakokban csordogált a számból, és ömlött a mellkhasamból. Előrezuhantam a földre, ott vonaglottam és küszködtem, tudtam, hogy innen már nincsen visszaút. Végül megszűnt minden körülöttem, de még elsuttogtam egy utolsó mondatot:
- Viszlát... Anglia.
Páros: FrUk
Leírás: Franciaország Angliánál raboskodik, közben végig gondolja az életét...
Mesélés: E/1, Franciaország személyében, múlt idő
Sötétség. A sötétség fojtogatóan ölelt körbe, mint valami fekete lepel. Fekete lepel, mely kétségek és félelmek között tartott, mely idebilincselt. Alig láttam valamit ettől a lepeltől, megvakított. Megvakított engem, az áldozatát, és nevetve táncolt körülöttem, jól szórakozva tehetetlenségemen. Legszívesebben elfutottam volna jó messze, hogy soha ne kelljen látnom ezt a helyet, de nem tehettem. Be voltam zárva ebbe a cellába. A sötétség minduntalan nekem esett, röhögött, gúnyolódott rajtam, és egyre jobban taszított a homályba, az őrültség felé.
Hogy mi változott? Semmi. Az életem idáig is egy nagy fekete űr volt, fájdalommal, és veszteségekkel. Mindig azt mondták, hogy a nagy, és hatalmas Franciaország megszerzi amit akar, de most ez a "nagy és hatalmas" Franciaország itt ült egy sötét cellában, mocskosan, erőtlenül, kínok között, mert egy valami, amit a legjobban akar nem lehet az övé. Soha nem is volt, és soha nem is lehet.
Mindig vágytam a mosolyára, hogy rám mosolyogjon, de soha semmit nem kaptam tőle, csak fájdalmat és kínt, egy-egy becsmérlő szót, lenéző pillantást, gúnyos mosolyt. Soha nem vágytam semmi másra, csak a szeretetére, de ehelyett mindig háborút, halált, utálatot kaptam tőle. Ha hozzászólok, elkezd velem veszekedni, ha hozzáérek, undorodva fordul el. Kihasznál, csak szenvedést okoz nekem, ennek ellenére mégsem tudom elfelejteni őt, mégsem tudok lemondani róla.
Szeretem aranyló haját, szeretem zöld szemét, mely a vad, rettegett, egyben gyönyörű óceánt idézi, szeretem makacsságát, szeretem az utálatát, szeretem a boldog, szeretem a sír, mindent szeretek benne, szeretném törékeny testét a karomban tartani... de nem lehet. Mikor bezárt ide, és a sötétség rabjává tett, rájöttem, hogy nekünk nincs megírva a boldog befejezés. Örökké harcolni fogunk, mert harcolnunk kell, az ellentétes oldalakon, elárulnunk egymást, hátba szúrni a másikat, míg a nemzet le nem tűnik, míg el nem ragad végleg a halál.
Könnycseppek gördültek le az arcomon, sós ízt hagyva a számban. Nem bírom tovább ezt a kínt, nem bírom elviselni azt a fájdalmat, a sok gyűlöletet, a sok csatát. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a szerelmed ellen harcolni. Reszketve húztam elő egy kis tőrt: ezt nem találta meg, nem vette el tőlem. Nem akartam szabadulni, minek? Mindennap láthattam az arcát, még ha csak kis időre is, megszoktam már a sötétséget, a magányt, a homályt, a kinti világosság és öröm csak olaj lenne a tűzre. Az elkeseredettség tüzére.
A tőrt a mellkhasamhoz emeltem: elhatározásra jutottam. Nem érdemlek meg még több szenvedést. Elszántan néztem le a kis tőrre: oly kicsinek, oly ártalmatlannak tűnt, pedig igazából kétszínű: ha valaki óvatlan, könnyen kioltja belőle az életet.
Már csak pár centi, és az én életemet is kioltja. Vége lesz minden nyomorúságnak, többé nem kell aggódnom a gazdaság miatt, a pénz miatt, a háborúk miatt, és főleg a szerelem miatt. Az élet számomra egy cérnaszál, és elég csak egy olló, egy vágás, hogy vége szakadjon.
Beleszúrtam a mellkhasamba a tört: iszonyatos kín áradt szét a testemben, csak nyögni voltam képes, a vér patakokban csordogált a számból, és ömlött a mellkhasamból. Előrezuhantam a földre, ott vonaglottam és küszködtem, tudtam, hogy innen már nincsen visszaút. Végül megszűnt minden körülöttem, de még elsuttogtam egy utolsó mondatot:
- Viszlát... Anglia.
2014. szeptember 26., péntek
Emlékképek
Műfaj: Romance, Tragedy
Páros: Franciaország x Szent Johanna
Leírás: Franciaország elalszik a világkonferencia közben, és álmában a múltról szerepelnek emlékképek...
Mesélés: E/3, az álomban/emlékképekben múlt idő, különben jelen idő
Világkonferencia. Az unalmak tárháza. Soha sem történik semmi, általában a globális felmelegedésről van szó, utána vitatkozás, Németország rendet teremt, folytatódik a konferencia, majd' mindenki alszik, egy-egy témánál megint veszekedés, és így tovább...
A mostani konferencia sincs másképp: Amerika beszél, Anglia jegyzetelget, de már ő is kezdi unni az egészet, Görögország alszik, Oroszország mosolyog, Fehéroroszország Oroszországot figyeli, Lengyelország unalmában Litvániát bökdösi a ceruzájának a végével, Japán mangákat rajzol az előtte lévő lapra, Olaszország tésztát rajzolgat és néha megszólal: Ve!, Németország figyel (senki sem tudja, hogy tud mindig figyelni), Ausztria egy dalt komponál, Spanyolország néha-néha meghúzza a mellette ülő Romano kiálló tincsét, aki ilyenkor bokán rúgja őt, a többiek meg szinte mind alszanak.
Franciaország próbál valamennyire figyelni, de nem megy neki: Amerika megint elkezdte az óriás hősös dumáját, amivel álomba ringatja a fél konferenciatermet. Végül Franciaország is elalszik...
Hirtelen egy mezőn találta magát, egy virágcsokrot tartott a kezében. Gyönyörű volt a csokor: fehér íriszekkel volt tele. Beleszagolt a csokorba, majd mosolyogva fordult az érkező felé.
Egy lány volt, elég fiatal, rövid, szőke hajjal és kék szemekkel. Rámosolygott Francisra, aki odanyújtotta neki a csokrot.
- Köszönöm, Francis. - ez a mondat, ez a mosoly, ez a gyönyörű, igéző, tekintet mindennél többet ér Francis számára. Elmélyedt a kék szemekben, szeretettel öleli magához a lányt.
- Szívesen. - mondja kedvesen, de nem engedi el. Nagyon boldog Francis, soha ennyire nem volt boldog. Ez a lány, elég ha ránéz, bármikor boldoggá tudja tenni őt. Ölelkezve álltak a virágos rét közepén, a kék ég alatt, a hajukat fújta a szél... Soha nem engedné el a kajaiból a lányt... Azt kívánta, bár ez a pillanat örökké tartana...
Változott a helyszín: Francis egy erdőben egy fa mögött állt, és kilesett mögüle. A rövid, szőke hajú lány most a fák között sétált, és úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mikor elhaladt mellette, Francis kilépett rejtekhelyéről és hátulról átölelte a lányt.
Ő mosolyogva fordult felé, és közelebb húzódott hozzá.
- Már vártalak. - mondta lágyan Francis, és nekidöntötte a homlokát a lányéhoz.
- Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet. - felelte a lány. - Miről van szó pontosan?
Francis nem sietett a válasszal, mivel nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szeretetteljesen és szenvedélyesen megcsókolta, majd komoran nézett a szemeibe.
- Az angolok megtámadták az országot, el kell mennem, nekem is harcolni... - sóhajtotta Francis.
A lány bánatosan nézett rá, Francisnak megszakadt a szíve ha belenézett ebbe a végtelenül bánatos tekintetbe, meg a gondolattól is, hogy itt kell hagynia őt...
- Kérlek vigyázz magadra! - suttogta a lány: tudta, hogy a háborúkban nincs sok esély a túlélésre. Nem akarta elveszíteni a férfit: nagyon szerette őt.
- Ígérem, hogy visszatérek. - mondta Franciaország. Szorosan ölelte a lányt, búcsúzóul ajkaival csókot lehelt a homlokára, majd hátat fordított neki és elnyelte a rengeteg...
Puskák ropogtak, kardok csattantak egymáson, halottak százai a földön, vér mindenhol. Háború van. Nem annyira régen kezdődött ez a háború az angol és a francia seregek között.
Francis jó pár sebből vérezve, nem törődve a fájdalmaival, kitartóan haladt a tengerhez. Csak egy valaki érdekelte őt. Hirtelen egy fiatal angol katona állta útját, egy pillanatig habozott, hogy a fiúnak is van családja és várhatják otthon, de emlékeztette magát, hogy a saját katonáinak is van családjuk és a haza a legfontosabb; levágta a fiút és haladt tovább.
A tengerhez érve megtalálta őt: a piros angol egyenruháját viselte, szőke haja ezerfelé állt, zöld szemein megcsillant a napfény, fiatal vonásait sebek csúfították el. Gúnyos és lenéző pillantással figyelte a karddal a kezében közeledő Francist.
- Komolyan meg akarsz küzdeni VELEM? - kérdezte kacagva a zöld szemű. - Nálad már jóval erősebb országokat is eltiportam már, te egy senki vagy hozzájuk képest. Csak egy ostoba, piperkőc francia. - köpött a lába elé az angol. - Tudod, én nem csak a tengeren vagyok verhetetlen. - mondta magabiztosan Anglia.
- Majd meglátjuk, hogy hogy fogsz könyörögni az életedért, majd ha eltaposlak, mint egy bogarat, Szemöldök. - felelte Franciaország. - És te mondod rám, hogy piperkőc? Te, aki szinte minden este holt részegen botladozol haza a kocsmából? - mondta gúnyosan Franciaország.
Anglia dühödten kardot rántott és rárontott a franciára. Kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak,
gazdáik szemei az egymás iránt érzett haragtól és gyűlölettől villogtak. Ezután Arthur újra támadott, de Francis hárította. Cselezgették egymást, de egy-két karcolásnál komolyabb sebet egyik sem tudott ejteni a másikban. De végül Arthur kardjának sikerült utat találnia Francis vállához: átdöfte azt. Francis fájdalmában a földre rogyott, Arthur röhögve állt fölötte...
Francis most egy hadi sátorban ült egy asztal fölé görnyedve. Ekkor kinyílt a sátor ajtaja, és a rövid, szőke hajú, kék szemű lány lépett be rajta. Vonásaiból meg lehetett állapítani, hogy elég sok év eltelt az elválásuk óta, idősebb lett.
Francis döbbenten nézett rá: nem tudta, hogy mit akarhat a lány. Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a lány megelőzte:
- Figyelj, Francis... tudom, nem fogod megengedni, de... - kezdte a lány. - Harcolni akarok az angolok ellen! - jelentette ki végül.
Francisban megállt az ütő: jól hallotta? Tényleg azt mondta, hogy harcolni akar?
- M-mit mondtál? - dadogta elkerekedett szemekkel Franciaország.
- Harcolni akarok! - mondta újra nyugodtan a lány.
- De nem lehet! Túl veszélyes! És ráadásul nő vagy! - ellenkezett Franciaország.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a nők nem tudnak úgy harcolni, mint a férfiak? - kérdezte szárazon Johanna.
- Nem úgy értettem! Elhiszem, hogy tudsz úgy harcolni, mint akármelyik férfi, sőt még talán jobban is, de akkor is túl veszélyes! Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik, Johanna?
- Hidd el, nem esik semmi bajom sem. - jelentette ki határozottan és rendíthetetlenül Johanna. - Látomásom is volt erről. - nézett komolyan Francis szemébe. - És a hazáért bármit megteszek!
- Tudom, hogy bármit megtennél, de az angolok nagyon erősek!
- Le fogom győzni őket, hidd el! - makacskodott Johanna.
Francis tudta, hogy Johanna ki fog tartani az akarata mellett. Szomorúan sóhajtott egyet: ezt a menetet Johanna nyerte.
- Rendben van, harcolj. - mondta Francis. Szemeiben fáradtság és beletörődés látszott; mintha hirtelen öregedett volna vagy 10 évet.
- Köszi. - mosolyodott el Johanna, puszit nyomott Francis ajkaira, majd kisietett a sátorból, egyedül hagyva a sötét gondolataiba merülő Franciaországot...
Megint egy csatában volt, de a helyszín változott: Francis egy erdő szélén állt a francia sereggel. Az angolok a kémek által szerzett információk szerint bent voltak az erdőben.
Francis rámosolygott Johannára.
- Készen állsz? - kérdezte tőle.
- Igen. - felelte a lány.
Francis alábecsülte a lány képességeit, mióta beszállt a csatába, folyamatosan verték vissza az angol sereget. Johanna nagyon tehetséges volt, bámulatos ügyességgel, gyorsasággal és precízséggel forgatta a kardot. Annyira, hogy megtette parancsnoknak. De még mindig aggódott érte és figyelte a csatákban.
Francis jelzett a seregnek és nekivágtak az erdőnek. Ahogy beljebb haladtak, úgy sötétedett az erdő, mivel a fák egyre sűrűbben álltak és a lombjaikon keresztül nagyon kevés fény szűrődött be. Egy hatalmas tölgyfa mögött már meg is látták az ellenséges tábort: hadi sátrak ezrei álltak nem messze egymástól, végig az erdőben. A sátrakat elnézve rengetegen lehettek, ráadásul nem voltak annyira gyenge harcosok. Látta Francis, hogy nem lesz könnyű dolguk a francia katonáknak.
Francis már éppen fordult hátra a csapat felé, hogy jelt adjon a támadásra, de ekkor mindenfelől barna ruhás férfiak rontottak rájuk. Burgundiak. Gondolhattam volna, hogy velük szövetkeznek az angolok. Gondolta bosszúsan Francis. Nagy kavarodás tört ki, Francis is szem elől tévesztette Johannát, de úgy gondolta, hogy a lány tud vigyázni magára.
Túl erősek voltak a burgundiak, ráadásul egy idő után csatlakoztak az angolok is a csatába, így Franciaország visszavonulót rendelt el. Egy tisztáson megálltak, miután biztosra mentek, hogy nem követik őket és megszámolták a halottaikat. Rengetegen haltak meg, világos volt, hogy nem tudnak újra támadni.
Az egyik katona idegesen futott Franciaország felé.
- Bonnefoy tábornok, Bonnefoy tábornok, a parancsnok eltűnt!
Francis holtsápadt arccal fordult a katona felé.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak nem vette észre?
- Biztos, uram. Átkutattuk az egész sereget, még a környéket is, de nem találtuk sehol.
Francis idegesen rohant vissza az angol tábor felé, nem törődve az utána kiáltozó katonákkal, csak Johanna körül jártak a gondolatai...
Francis az angol táborban furakodott át a tömegen, de amikor meglátta a felfelé szálló füstöt, tudta, hogy elkésett. De biztatta magát, hogy odaérhet, megmentheti, de legbelül tudta, hogy ez hiú ábránd. Amikor áttört az első embereken, meglátta a máglyát és a lángok között... Johannát. Meg volt kötözve, vörös lángok táncoltak körülötte, és úgy tűnt, mintha nevetnének a jövendő vacsorájukon.
Francis sírva borult a földre. Johanna észrevette, fájdalmasan és szomorúan elmosolyodott és elsuttogott egy szót, majd a lángok elnyelték az arcát is.
Francis nem volt annyira közel hozzá, de így is értette azt a szót. Soha nem felejti el, a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, és azt a szót, amit mondott neki. Iszonyatos fájdalmat érzett: nincs is annál rosszabb, mintha elveszítenénk azt, akit szeretünk, ráadásul a szemünk láttára kell meghalnia. Ennél még a halál is ezerszer jobb. Zokogott és csak zokogott Johanna maradványai felett, nem törődve a körülötte álló angolokkal és a röhögő Angliával.
Most már mindennél jobban gyűlölte Angliát. Fájdalmat, bánatot és gyűlöletet érzett csupán; a többi érzelem elhagyta a szívét. A hamut és a port eltemette egy tisztáson, és senki sem tudja, hogy hol van ez a hely, csak Francis...
- ... Franciaország! Kelj már fel, te idióta!
Ütést érez a fején, erre kinyílnak a szemei, és zavartan néz körül: a konferencia teremben van, és az összes ország őt nézi.
- Na végre, felkeltél, már azt hittük, hogy belehaltál az alvásba. - hall egy gúnyos hangot. Franciaország odafordul és a gúnyos, lenéző tekintetű Angliával találja szemben magát. Szívében fellángol a gyűlölet, de próbál nyugodt maradni.
- Nem lesz ekkora szerencséd, Szemöldök. Különben is, nem nekem nincsenek barátaim. - Arthur dühösen válaszra nyitja a száját, de Francis folytatja. - Ja, bocsi, elfeledkeztem a láthatatlan egyszarvúidról, meg tündéreidről. Fogadjunk nagyon jók társaságnak, akikkel órákat tudsz beszélgetni, közben meg mindenki hülyének néz, mivel a levegővel beszélgetsz. - gúnyolódik a francia.
- Ők igen is léteznek! - csattan fel Arthur. - De, te...
- Fogjátok már be! - hangzik Németország üvöltése. - Minden egyes gyűlésen elkezdtek veszekedni, utána verekedni és ezzel telik el az idő! Fogjátok vissza magatokat, legalább addig, amíg a gyűlés tart, utána azt csináltok, amit akartok!
Németország eléri amit akar: Anglia és Franciaország a gyűlés végéig nem veszekednek, utána némán távoznak a teremből...
- ... és Isten segítsen a másvilágon. Ámen.
Franciaország egy mező közepén térdel, egy fából készült kereszt előtt. Ez egy sír.
Miután befejezi az imádságot, leteszi az íriszekből álló virágcsokrot a kereszt elé, és lehajtja a fejét. Johanna... Miért kellett ennek így történnie? Miért engedtem meg neked, hogy harcolj? Ostoba és fiatal voltam, és az ostobaságom a te életedbe került. Sajnálom...
Pár könnycsepp hull a sírra, de Francis gyorsan letörli a könnyeit és távozik Johanna sírjától.
Rengeteg év eltelt azóta a nap óta, de Francis soha nem felejti el a lángok között szenvedő Johannát. Azóta már a hősiességéért, ügyességéért, és a hazaszeretetéért Szentté avatták Johannát. Francis sok lánnyal járt azóta, de senkivel sem volt tartósabb kapcsolata, és senkit sem szeretett úgy, mint Johannát. Nem felejtette el azt a szót sem, amit a lángok között suttogott el: Szeretlek. Örökre Johannáé lesz a szíve, és ha ez nem is így lenne, akkor sem szeretne senkit sem igazán, mert azon a napon, a máglya előtt megtanulta: Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul... [1]
[1]: idézet: Cassandra Clare: Végzet ereklyéi
Páros: Franciaország x Szent Johanna
Leírás: Franciaország elalszik a világkonferencia közben, és álmában a múltról szerepelnek emlékképek...
Mesélés: E/3, az álomban/emlékképekben múlt idő, különben jelen idő
Világkonferencia. Az unalmak tárháza. Soha sem történik semmi, általában a globális felmelegedésről van szó, utána vitatkozás, Németország rendet teremt, folytatódik a konferencia, majd' mindenki alszik, egy-egy témánál megint veszekedés, és így tovább...
A mostani konferencia sincs másképp: Amerika beszél, Anglia jegyzetelget, de már ő is kezdi unni az egészet, Görögország alszik, Oroszország mosolyog, Fehéroroszország Oroszországot figyeli, Lengyelország unalmában Litvániát bökdösi a ceruzájának a végével, Japán mangákat rajzol az előtte lévő lapra, Olaszország tésztát rajzolgat és néha megszólal: Ve!, Németország figyel (senki sem tudja, hogy tud mindig figyelni), Ausztria egy dalt komponál, Spanyolország néha-néha meghúzza a mellette ülő Romano kiálló tincsét, aki ilyenkor bokán rúgja őt, a többiek meg szinte mind alszanak.
Franciaország próbál valamennyire figyelni, de nem megy neki: Amerika megint elkezdte az óriás hősös dumáját, amivel álomba ringatja a fél konferenciatermet. Végül Franciaország is elalszik...
* * *
Hirtelen egy mezőn találta magát, egy virágcsokrot tartott a kezében. Gyönyörű volt a csokor: fehér íriszekkel volt tele. Beleszagolt a csokorba, majd mosolyogva fordult az érkező felé.
Egy lány volt, elég fiatal, rövid, szőke hajjal és kék szemekkel. Rámosolygott Francisra, aki odanyújtotta neki a csokrot.
- Köszönöm, Francis. - ez a mondat, ez a mosoly, ez a gyönyörű, igéző, tekintet mindennél többet ér Francis számára. Elmélyedt a kék szemekben, szeretettel öleli magához a lányt.
- Szívesen. - mondja kedvesen, de nem engedi el. Nagyon boldog Francis, soha ennyire nem volt boldog. Ez a lány, elég ha ránéz, bármikor boldoggá tudja tenni őt. Ölelkezve álltak a virágos rét közepén, a kék ég alatt, a hajukat fújta a szél... Soha nem engedné el a kajaiból a lányt... Azt kívánta, bár ez a pillanat örökké tartana...
* * *
Változott a helyszín: Francis egy erdőben egy fa mögött állt, és kilesett mögüle. A rövid, szőke hajú lány most a fák között sétált, és úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mikor elhaladt mellette, Francis kilépett rejtekhelyéről és hátulról átölelte a lányt.
Ő mosolyogva fordult felé, és közelebb húzódott hozzá.
- Már vártalak. - mondta lágyan Francis, és nekidöntötte a homlokát a lányéhoz.
- Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet. - felelte a lány. - Miről van szó pontosan?
Francis nem sietett a válasszal, mivel nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szeretetteljesen és szenvedélyesen megcsókolta, majd komoran nézett a szemeibe.
- Az angolok megtámadták az országot, el kell mennem, nekem is harcolni... - sóhajtotta Francis.
A lány bánatosan nézett rá, Francisnak megszakadt a szíve ha belenézett ebbe a végtelenül bánatos tekintetbe, meg a gondolattól is, hogy itt kell hagynia őt...
- Kérlek vigyázz magadra! - suttogta a lány: tudta, hogy a háborúkban nincs sok esély a túlélésre. Nem akarta elveszíteni a férfit: nagyon szerette őt.
- Ígérem, hogy visszatérek. - mondta Franciaország. Szorosan ölelte a lányt, búcsúzóul ajkaival csókot lehelt a homlokára, majd hátat fordított neki és elnyelte a rengeteg...
* * *
Puskák ropogtak, kardok csattantak egymáson, halottak százai a földön, vér mindenhol. Háború van. Nem annyira régen kezdődött ez a háború az angol és a francia seregek között.
Francis jó pár sebből vérezve, nem törődve a fájdalmaival, kitartóan haladt a tengerhez. Csak egy valaki érdekelte őt. Hirtelen egy fiatal angol katona állta útját, egy pillanatig habozott, hogy a fiúnak is van családja és várhatják otthon, de emlékeztette magát, hogy a saját katonáinak is van családjuk és a haza a legfontosabb; levágta a fiút és haladt tovább.
A tengerhez érve megtalálta őt: a piros angol egyenruháját viselte, szőke haja ezerfelé állt, zöld szemein megcsillant a napfény, fiatal vonásait sebek csúfították el. Gúnyos és lenéző pillantással figyelte a karddal a kezében közeledő Francist.
- Komolyan meg akarsz küzdeni VELEM? - kérdezte kacagva a zöld szemű. - Nálad már jóval erősebb országokat is eltiportam már, te egy senki vagy hozzájuk képest. Csak egy ostoba, piperkőc francia. - köpött a lába elé az angol. - Tudod, én nem csak a tengeren vagyok verhetetlen. - mondta magabiztosan Anglia.
- Majd meglátjuk, hogy hogy fogsz könyörögni az életedért, majd ha eltaposlak, mint egy bogarat, Szemöldök. - felelte Franciaország. - És te mondod rám, hogy piperkőc? Te, aki szinte minden este holt részegen botladozol haza a kocsmából? - mondta gúnyosan Franciaország.
Anglia dühödten kardot rántott és rárontott a franciára. Kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak,
gazdáik szemei az egymás iránt érzett haragtól és gyűlölettől villogtak. Ezután Arthur újra támadott, de Francis hárította. Cselezgették egymást, de egy-két karcolásnál komolyabb sebet egyik sem tudott ejteni a másikban. De végül Arthur kardjának sikerült utat találnia Francis vállához: átdöfte azt. Francis fájdalmában a földre rogyott, Arthur röhögve állt fölötte...
* * *
Francis most egy hadi sátorban ült egy asztal fölé görnyedve. Ekkor kinyílt a sátor ajtaja, és a rövid, szőke hajú, kék szemű lány lépett be rajta. Vonásaiból meg lehetett állapítani, hogy elég sok év eltelt az elválásuk óta, idősebb lett.
Francis döbbenten nézett rá: nem tudta, hogy mit akarhat a lány. Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a lány megelőzte:
- Figyelj, Francis... tudom, nem fogod megengedni, de... - kezdte a lány. - Harcolni akarok az angolok ellen! - jelentette ki végül.
Francisban megállt az ütő: jól hallotta? Tényleg azt mondta, hogy harcolni akar?
- M-mit mondtál? - dadogta elkerekedett szemekkel Franciaország.
- Harcolni akarok! - mondta újra nyugodtan a lány.
- De nem lehet! Túl veszélyes! És ráadásul nő vagy! - ellenkezett Franciaország.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a nők nem tudnak úgy harcolni, mint a férfiak? - kérdezte szárazon Johanna.
- Nem úgy értettem! Elhiszem, hogy tudsz úgy harcolni, mint akármelyik férfi, sőt még talán jobban is, de akkor is túl veszélyes! Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik, Johanna?
- Hidd el, nem esik semmi bajom sem. - jelentette ki határozottan és rendíthetetlenül Johanna. - Látomásom is volt erről. - nézett komolyan Francis szemébe. - És a hazáért bármit megteszek!
- Tudom, hogy bármit megtennél, de az angolok nagyon erősek!
- Le fogom győzni őket, hidd el! - makacskodott Johanna.
Francis tudta, hogy Johanna ki fog tartani az akarata mellett. Szomorúan sóhajtott egyet: ezt a menetet Johanna nyerte.
- Rendben van, harcolj. - mondta Francis. Szemeiben fáradtság és beletörődés látszott; mintha hirtelen öregedett volna vagy 10 évet.
- Köszi. - mosolyodott el Johanna, puszit nyomott Francis ajkaira, majd kisietett a sátorból, egyedül hagyva a sötét gondolataiba merülő Franciaországot...
* * *
Megint egy csatában volt, de a helyszín változott: Francis egy erdő szélén állt a francia sereggel. Az angolok a kémek által szerzett információk szerint bent voltak az erdőben.
Francis rámosolygott Johannára.
- Készen állsz? - kérdezte tőle.
- Igen. - felelte a lány.
Francis alábecsülte a lány képességeit, mióta beszállt a csatába, folyamatosan verték vissza az angol sereget. Johanna nagyon tehetséges volt, bámulatos ügyességgel, gyorsasággal és precízséggel forgatta a kardot. Annyira, hogy megtette parancsnoknak. De még mindig aggódott érte és figyelte a csatákban.
Francis jelzett a seregnek és nekivágtak az erdőnek. Ahogy beljebb haladtak, úgy sötétedett az erdő, mivel a fák egyre sűrűbben álltak és a lombjaikon keresztül nagyon kevés fény szűrődött be. Egy hatalmas tölgyfa mögött már meg is látták az ellenséges tábort: hadi sátrak ezrei álltak nem messze egymástól, végig az erdőben. A sátrakat elnézve rengetegen lehettek, ráadásul nem voltak annyira gyenge harcosok. Látta Francis, hogy nem lesz könnyű dolguk a francia katonáknak.
Francis már éppen fordult hátra a csapat felé, hogy jelt adjon a támadásra, de ekkor mindenfelől barna ruhás férfiak rontottak rájuk. Burgundiak. Gondolhattam volna, hogy velük szövetkeznek az angolok. Gondolta bosszúsan Francis. Nagy kavarodás tört ki, Francis is szem elől tévesztette Johannát, de úgy gondolta, hogy a lány tud vigyázni magára.
Túl erősek voltak a burgundiak, ráadásul egy idő után csatlakoztak az angolok is a csatába, így Franciaország visszavonulót rendelt el. Egy tisztáson megálltak, miután biztosra mentek, hogy nem követik őket és megszámolták a halottaikat. Rengetegen haltak meg, világos volt, hogy nem tudnak újra támadni.
Az egyik katona idegesen futott Franciaország felé.
- Bonnefoy tábornok, Bonnefoy tábornok, a parancsnok eltűnt!
Francis holtsápadt arccal fordult a katona felé.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak nem vette észre?
- Biztos, uram. Átkutattuk az egész sereget, még a környéket is, de nem találtuk sehol.
Francis idegesen rohant vissza az angol tábor felé, nem törődve az utána kiáltozó katonákkal, csak Johanna körül jártak a gondolatai...
* * *
Francis az angol táborban furakodott át a tömegen, de amikor meglátta a felfelé szálló füstöt, tudta, hogy elkésett. De biztatta magát, hogy odaérhet, megmentheti, de legbelül tudta, hogy ez hiú ábránd. Amikor áttört az első embereken, meglátta a máglyát és a lángok között... Johannát. Meg volt kötözve, vörös lángok táncoltak körülötte, és úgy tűnt, mintha nevetnének a jövendő vacsorájukon.
Francis sírva borult a földre. Johanna észrevette, fájdalmasan és szomorúan elmosolyodott és elsuttogott egy szót, majd a lángok elnyelték az arcát is.
Francis nem volt annyira közel hozzá, de így is értette azt a szót. Soha nem felejti el, a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, és azt a szót, amit mondott neki. Iszonyatos fájdalmat érzett: nincs is annál rosszabb, mintha elveszítenénk azt, akit szeretünk, ráadásul a szemünk láttára kell meghalnia. Ennél még a halál is ezerszer jobb. Zokogott és csak zokogott Johanna maradványai felett, nem törődve a körülötte álló angolokkal és a röhögő Angliával.
Most már mindennél jobban gyűlölte Angliát. Fájdalmat, bánatot és gyűlöletet érzett csupán; a többi érzelem elhagyta a szívét. A hamut és a port eltemette egy tisztáson, és senki sem tudja, hogy hol van ez a hely, csak Francis...
* * *
- ... Franciaország! Kelj már fel, te idióta!
Ütést érez a fején, erre kinyílnak a szemei, és zavartan néz körül: a konferencia teremben van, és az összes ország őt nézi.
- Na végre, felkeltél, már azt hittük, hogy belehaltál az alvásba. - hall egy gúnyos hangot. Franciaország odafordul és a gúnyos, lenéző tekintetű Angliával találja szemben magát. Szívében fellángol a gyűlölet, de próbál nyugodt maradni.
- Nem lesz ekkora szerencséd, Szemöldök. Különben is, nem nekem nincsenek barátaim. - Arthur dühösen válaszra nyitja a száját, de Francis folytatja. - Ja, bocsi, elfeledkeztem a láthatatlan egyszarvúidról, meg tündéreidről. Fogadjunk nagyon jók társaságnak, akikkel órákat tudsz beszélgetni, közben meg mindenki hülyének néz, mivel a levegővel beszélgetsz. - gúnyolódik a francia.
- Ők igen is léteznek! - csattan fel Arthur. - De, te...
- Fogjátok már be! - hangzik Németország üvöltése. - Minden egyes gyűlésen elkezdtek veszekedni, utána verekedni és ezzel telik el az idő! Fogjátok vissza magatokat, legalább addig, amíg a gyűlés tart, utána azt csináltok, amit akartok!
Németország eléri amit akar: Anglia és Franciaország a gyűlés végéig nem veszekednek, utána némán távoznak a teremből...
* * *
- ... és Isten segítsen a másvilágon. Ámen.
Franciaország egy mező közepén térdel, egy fából készült kereszt előtt. Ez egy sír.
Miután befejezi az imádságot, leteszi az íriszekből álló virágcsokrot a kereszt elé, és lehajtja a fejét. Johanna... Miért kellett ennek így történnie? Miért engedtem meg neked, hogy harcolj? Ostoba és fiatal voltam, és az ostobaságom a te életedbe került. Sajnálom...
Pár könnycsepp hull a sírra, de Francis gyorsan letörli a könnyeit és távozik Johanna sírjától.
Rengeteg év eltelt azóta a nap óta, de Francis soha nem felejti el a lángok között szenvedő Johannát. Azóta már a hősiességéért, ügyességéért, és a hazaszeretetéért Szentté avatták Johannát. Francis sok lánnyal járt azóta, de senkivel sem volt tartósabb kapcsolata, és senkit sem szeretett úgy, mint Johannát. Nem felejtette el azt a szót sem, amit a lángok között suttogott el: Szeretlek. Örökre Johannáé lesz a szíve, és ha ez nem is így lenne, akkor sem szeretne senkit sem igazán, mert azon a napon, a máglya előtt megtanulta: Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul... [1]
[1]: idézet: Cassandra Clare: Végzet ereklyéi
2014. július 18., péntek
Felismerés
Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff +drabble
Szereplők: Fehéroroszország; Oroszország
Leírás: Hirtelen Fehéroroszország rádöbben, mit is csinált egész végig.
Megjegyzés: Nem szeretem őket szerelmesként, de így viszont nagyon aranyosak :3
Műfaj: Fluff +drabble
Szereplők: Fehéroroszország; Oroszország
Leírás: Hirtelen Fehéroroszország rádöbben, mit is csinált egész végig.
Megjegyzés: Nem szeretem őket szerelmesként, de így viszont nagyon aranyosak :3
Mindig elfut. Mindig megijed. Mindig elrejtőzik. Talán én ijesztem meg?
Fehéroroszországba fájdalmasan hasított a felismerés. Mitől mástól ijedne meg bátyja? Abbahagyta az ajtó kaparását, elhátrált pár lépést. Döbbenten nézte az ajtót, amin mintha egy oroszlán élesítette volna karmait. Ezt én tettem volna?
Hátrált. Mindent megértett. Eddig hogy nem vette észre? Hogy nem vette észre, hogy hogyan tud viselkedni? Talán nem is a horrorfilmbe illő ajtótól futott, inkább a cselekedetei, viselkedése, gondolatai rémisztették meg. Szereti Oroszországot, mint testvér. Hogy jutott neki eszébe házasodni vele? Tényleg ilyen gyerekes vagyok?
Berohant sötét szobájába, levetette magát az ágyra. Bebújt takarója alá, és némán zokogott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mióta eszét tudja, Ivan után kajtatott. Nem tudott magának magyarázatot adni, mit miért csinált egész életében. Vadászott a testvérére. Ez normális?
Kibújt a pléd alól, lemászott az ágyról, felegyenesedett. Odalépkedett a szekrényéhez, levett onnan egy képet. Pontosabban zsírkrétával rajzolt műalkotás volt egy fából készült fényképtartóban, napraforgókat ábrázolt. Ő és testvérei rajzolták egykor. Natalia szívesen megnézett volna egy akkor készült fényképet róluk, hogy akkor is úgy ragaszkodott e az oroszhoz, csak a gond az volt, hogy akkor még nem létezett fényképezőgép. Mellkasához szorította a rajzot.
-Fehéroroszország...- kopogtattak. Ivan óvatos, halk hangja ébresztette fel Belorussziát gondolataiból- Készülődj a vacsorára.
-Rendben bátyus, majd megyek!- a lány hangja remegett, halkabb volt, mint Oroszországé. Ezt testvére rögtön ki is szúrta, ám pár másodperc múlva el is illant összedobni az ételt. Natalia fölsóhajtott, és csak a rajzukat nézte. Majd hirtelen a képet ledobta az ágyra, kirohant a szobájából, a konyha felé vette az irányt. Ott van a bátyus!
Ám mikor a helyiség küszöbéhez ért, megtorpant. Ivan háttal állt neki, a levest kevergette egy fakanállal, észre se vette húgát, ki visszafogva magát leült az asztalhoz. Ölébe ejtette kezét, kihúzta magát. Oroszország hátrafordította fejét, meglátta a lányt. Elkerekedtek szemei.
-Na... Natalia, te mikor...- nem volt ideje befejezni a mondandóját, ugyanis Fehéroroszország erősen átölelte. Halkan szipogott, összekönnyezte bátyja kabátját.
-Sajnálom! Többé nem foglak zaklatni, ha akarod el is megyek... De kérlek, ne utálj ezért! Én jó testvéred akarok lenni, nem a feleséged!
Ivan csak felkacagott. Esze ágában sem volt lerángatni magáról Nataliat. Sőt, közelebb húzta magához húgát.
-Nem utállak, sőt! Örülök, hogy felnőttél!
Fehéroroszország elmosolyodott.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)