Páros: UsUk
Leirás: Zombi apokalipszis tört ki a világon már minden országot megfertőzött, kivéve Amerikát és Angliát, de nekik sincs sok idejük hátra...
Mesélés: E/1, Amerika személyében, jelen idő az
Befordultunk az egyik utcába. Zsákutca. Nincs kiút. A zombik nem sokára elérnek és akkor végünk. A hajam mocskos és véres, Angliáé szintén. Ruhánk cafatokban lóg le rólunk, puska a kezünkben.
Egy hete hirtelen zombi apokalipszis tört ki az egész világon, már mindenki zombi lett, csak én és Anglia nem. De nekünk sincs sok hátra. Rég óta keményen küzdünk ellenük, de túl sokan vannak. És egyre többen lesznek.
Ekkor megakad a szemem egy biciklin. Talán kiugrathatnánk vele... Tudom, jobban jött volna egy autó vagy egy motor, de úgy látszik, nekünk ezzel kell beérnünk. A kukában talált cuccokból gyorsan összerakunk valami ugrató szerűséget, és fölpattanok a bringára, mögém Anglia ül föl. Épp jókor: a zombik már az utca felénél járnak. Gyorsan elkezdek tekerni és felmegyünk az ugratón. Átugorjuk a zombikat és gyorsan elmegyünk innen.
Már azon gondolkozok, milyen szerencsénk van, de ekkor egy úttorlasszal találjuk szembe magunkat. Pedig idáig milyen jól ment minden... A szerencse most elhagyott minket: nem tudunk megállni, ezért nekimegyünk a torlasznak. A bicikli darabokra hullik. Előttünk torlasz, mögöttünk zombik, sehol egy mellékutca. Ez már a vég.
Könnyes szemmel nézek Arthurra, szorosan átölelem és megcsókolom.
- Szeretlek. Nagyon szeretlek! - mondom talán századszor, de nem érdekel.
- Én is, Amerika. Soha ne felejts el! Talán találkozunk a másvilágon, de kérlek: soha ne felejts el! - suttogja majd megcsókol.
- Soha nem foglak elfelejteni. - mondom sirva, de ekkor elérnek a zombik és ránk vetik magukat. Iszonyatos fájdalmat érzek, mindenhol vért látok. De egyszer csak minden elmúlik, nem érzékelek semmit sem. Ez már a halál, ez az utolsó gondolatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése