Eltűnhet, de nem múlik el

Írta: R.Karolina
Műfaj: Romantikus
Páros: Litbel (Litvánia és Fehéroroszország)
Leírás: Litvánia a Világkonferencián találkozik régi szerelmével, és az érzelmek felerősödnek benne...

     A Világkonferencián, mint mindig Németország tett rendet. Igaz, ordibálva, de rendet tett. Mindenki némán helyet foglalt, nem akarták még jobban kiverni a biztosítékot a katonánál.
     Fehéroroszország Lengyelországgal szemben ült le. A lengyel arcán ravasz mosoly terült el, oldalba bökte a mellette ülő Litvániát, ki félig meddig már aludt.
 -Na melyik kislány ül előttem?- a lengyel hangjában érezni lehetett, hogy jól szórakozik.
-Fehéroroszország!- Litvánia szeme elkerekedett. Rég látta a lányt, legutoljára pontosan Oroszország házában, mikor a Szovjet Unió még élt. Azóta a lány megváltozott- nővé érett. Vonásai megerősödtek, karcsúbb, formásabb lett. Szebb volt, mint valaha.
     Litvánia elpirult. Rengeteg éve volt már, hogy Oroszország húga tetszett neki. De most, mintha felerősödtek a szíve mélyén rejtőző érzelmek, fellángolt. Egy elveszett érzés, egy elveszett csoda, ami hirtelen a felszínre tört. Melegség áradt el Litvánia szívében.
      Lengyelország szórakozottan a litván álla alá nyúlt, és egy elegáns mozdulattal becsukta Litvánia eltátott száját. Hálát adott Istennek, hogy Belarusz bátyját figyeli, és barátja nem égette annyira le magát, bár Magyarország elmosolyodott a litván láttán.
-Olyan gyönyörű lett!- súgta (Lengyelország szerint) magának Litvánia.
-Azt hittem, már túlléptél rajta- a lengyel egyszerűen nem bírta letörölni képéről a vigyort. Szórakoztatta szövetségese szerencsétlenkedése. Tudta jól, hogy nem mondott le a lányról barátja, de már már feledésbe merült ez a szerelem.
-Már rég elfelejtettem őt- fülig vörösödött Litvánia.
-Nem úgy vélem- Lengyelország szájába vett egy ropit, és játékosan elmajszolta. Megkínálta barátját a nasival, de ő csak Fehéroroszországot bámulta- Csak nehogy kifolyjon a nyálad, Szőke Herceg!- mormogta alig hallhatóan.
-Lengyelország!- üvöltötte Németország a terem túlsó végéből- Muszáj neked minden gyűlésen enned?! Nem bírod ki enélkül ezt a 45 percet?! Azonnal tedd el!
     Lengyelország szemét forgatva eltolta magától a zacskót. Miért kell a németek mindig belekötnie?
     A lengyel nem vette észre, hogy mindenki hozzá fordult, ám Litvánia igen. Égővörös fejjel bökdöste barátját, ki duzzogva hátradőlt a székben. Ő figyel! Idenéz, te jóságos ég! Engem észrevett vajon? Biztosan, jó barátok voltunk még akkoriban... Litvánia fejében csak Belarusz járt. Mi van, ha ő rámosolyodik a lányra, de ő nem viszonozza? Nagyon gáz lenne, főleg, hogy Oroszország húga soha nem mosolyog.
     Végül abbahagyta Lengyelország piszkálását, előrefordult. Pillantása azonnal Fehéroroszországra siklott, ki olyan fejet vágott, mintha soha nem látta volna még a litvánt. De igazából csak nem tudta elhinni, hogy ő az...
     Litvánia egy zavart mosoly társaságában felemelte kezét köszönésképpen. A lány nem titkolta elcsodálkozását, elkerekedett szemmel intett neki.
     A litván elfordult, próbált Amerikára figyelni (ki nagyon beleélte magát a globális felmelegedésbe), ám a gondolatai nem hagyták őt nyugodni. Ráadásul Fehéroroszország pillantását érezte magán. Próbált nem foglalkozni vele, de basszus... ez van, ha szerelmes vagy!
     Litvánia ki akarta zárni a külvilágot, hogy nyugodtan átgondolja ezt az egészet. Mikor már azt hitte, hogy sikerült, hirtelen Lengyelország meghúzta a fülét, kizökkentve a világából a litvánt. Litvánia szerencsére csak felszisszent, nem üvöltött fel.
-Na, Hős szerelemes, most mitévő leszel?- Lengyelországot kimondottan szórakozottan könyökölt az asztalra. Litvánia a lengyel fordult, de szeme sarkából a lányt figyelte.
-Miért kérded, mit kéne tennem?
-Hohó! Ez már két kérdés egyszerre!- ravasz vigyor újra megjelent Lengyelországon- Elsőre a válaszom: Mert kíváncsi vagyok. Ennyi. Másodikra... hm... hát...- keze ösztönösen a ropi felé nyúlt, ám Litvánia elkapta a zacskót, s maga elé tartotta. Lengyelország megint morogva hátradőlt- Talán be kellene vallanod neki az érzéseidet.
     Litvánia szeme elkerekedett:
-HÜLYE VAGY?!
     A teremben lévő országok mind egyesével fordultak a litvánhoz, ki rájött, kicsit túl hangosan mondta ki az előbbit.
     Lengyelország volt az egyetlen, ki röhögve dőlt az asztalra. A Konferencia teremben visszhangzott nevetése. Mindenki más némán figyelt.
     Litvánia összeszorította fogait, becsukta szemét, s reménykedett, hogy ez csak egy rémálom, mindjárt felébred. Ám sajnos nem így volt. A Világkonferencián megalázta magát az összes ország előtt.
     A pattanásig feszült pillanatot Németország törte meg:
-Hogy mondtad, Litvánia?
-Se-semmi! Meg se mukkantam! Én csak...
-Te csak?
-Csak... izé... hát Lengyelország ropit akart enni... Igen! Ez volt! De most már visszaadom neki...- nyújtotta át barátjának a nasit, ki úgy kikapta kezéből a zacskót, mintha Litvánia valami szörnyűséget akart volna vele tenni.
     Az országok még kis ideig furcsállva vizsgálták a kínosan vigyorgó litvánt, de végül mindenki visszatért az eredeti témához. Litvánia oldalba bökte a zabáló Lengyelországot, és most már suttogva közölte vele, hogy igaza van- bevallja érzéseit a lánynak.

* * *

-Hölgyem, látogatója van!

-Mindjárt megyek, a nappaliban várjon rám- mondta hűvös hangon a lány. Az inas csak bólintott, és kiment a lány hálószobájából. 

     Fehéroroszország még elolvasott még egy oldalt könyvében, majd becsukta, s fésülködő asztalára helyezte. Még egy kis ideig bámulta a regényt, de végül elhagyta szobáját.

     A néma folyosón festmények ezrei bámulták Belaruszt, de ezzel ő mit sem törődött, gondolataiba merült. Vajon ki látogatta meg? Ki akarja látni őt? 

     Fehéroroszország megtorpant. Oldalra fordította fejét, belenézett a tükörbe. Haja kócos volt, arca kissé meggyötört. Egy nőnek mindig elegánsnak és szépnek kell lennie. Nővére mondogatta még ezt neki. Azóta minden megváltozott. Minden.

     A lány közelebb ment a tükörhöz. Megigazgatta fakó szőke haját és ruháját. Kihúzta magát, felemelt fejét. Úgy nézett ki, mint egy igazi úrnő: magabiztos és gyönyörű. Ám hideg tekintete rémisztővé tette. Mélyen belenézett a kegyetlenül fagyos szempárba. Nem bírta levenni róla szemét.

-Nagyon szép vagy...- Fehéroroszország megpördült tengelye körül. Nem hitt a szemének.

     De a fiú mégis ott állt. Gesztenyebarna haja már majdnem vállát súrolta, zöld szemében elszántság csillogott. Szeretnivaló mosolyát villantotta a lányra, amit oly' rég látott Belarusz. 

-Litvánia...- a lánynak elakadt a lélegzete- Megijesztettél!- nézett a fiúra szúsós szemmel. A litván nem is kicsit lepődött meg. 

-Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni... de nézd, hoztam neked virágot- nyújtotta át a csokrot, amit háta mögé rejtett. A csokor illatozó, gyönyörű virágai rabul ejtették, elvarázsolták Fehéroroszországot. Sose látott még szebb csokrot...

-Ööö... Tényleg nekem hoztad?- próbálta elrejteni a meglepődését, de nem sikerült neki nagyon. Litvánia csak rámosolygott.

-Igen. Egészen biztos, hogy neked hoztam. Más lány meg sem érdemelné.

     Fehéroroszország elpirult. Lehajtotta fejét, próbálta összeszedni magát. De tényleg udvarolnak neki?

     Rápillantott a csokorra, amit neki nyújtott Litvánia. Egy kis habozás után átvette a virágot.
-Köszönöm- motyogta orra alatt. Megszagolta a csokrot, tetszett neki a virág illata- Nem hinném, hogy csak azért jöttél, hogy átadj egy csokor virágot...

-Tudod... kezdett bele mondandójába a litván. Behunyta szemét, nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Fehéroroszország érdeklődve nézett rá- Annyiszor lefojtattam már ezt a beszélgetést képzeletben- nevetett fel kissé kínosan. 

-Mitől félsz?- kérdezte Belarusz hűvös hangon. Ám Litvánia arcán fájdalmas mosoly jelent meg. Felsóhajtott.

-A visszautasítástól. 

     Némán álltak kínosan a folyosón, egymást próbálták megfejteni. Majd a fiú felsóhajtott.

-Minden a Szovjet Uniónál kezdődött...

-Az nagyon régen volt- vágott bele a lány Litvánia szavába.

-Tudom. Olyan fiatalok voltunk... Emlékszem, még mikor Oroszország bemutatott minket egymásnak. Milyen kicsi voltál, és akkor is már gyönyörű!- a lány fülig vörösödött. Voltak nála szebb lányok is- Szóval... a Szovjet Unió megváltoztatott minket, hát még mikor elváltunk! De az én szememben te mindig is az a szépséges lány maradtál.

      Litvánia szünetet tartott.

-Az idő telt, a Szovjet Unió felbomlott. Mindenki megtalálta a megfelelő útját. Csak az az egy baj volt, hogy így elváltunk. Minden este, mikor magányos voltam, a te arcodat idéztem fel. De lassan, az évek múlásával kezdett a kép elhomályosulni. És ez nagyon fájdalmas volt. Ám én hiszem, hogy az igazi szeretet, az igazi szerelem csak eltűnhet, de nem múlik el. Ez amolyan "örökké" dolog.. Szóval... Legyen bármennyi idő, ami elmúlhat, bármennyi rosszakaró, ki ellenünk van, bármennyi fal, ami közénk állhat, , nem akadályozhatja meg a szerelmet, amit irántad érzek.

     Fehéroroszországnak elakadt a lélegzete. Mélyen bele akart nézni Litvánia szemébe, ám az kerülte pillantását, cipője orrát leste.

-Litvánia... ennél gyönyörűbbet még soha senki sem mondott nekem.

     Belarusz mellkasában, mintha beleszúrtak volna egy tört, az érzés úgy hasított belé. Ez új volt számára, ilyet még sosem tapasztalt, sosem érzett.

     A fájdalom.

-Senki sem közeledett soha felém, talán mert mindenkit elijesztettem. Nem vagyok kicsit sem karizmatikus személyiség, nem értek az emberekhez. De egy valamit meg tudok állapítani: ha valaki közel akar hozzám kerülni. Már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy te más vagy. Sosem kerültél, mint a többi balti. Te különös voltál. Én meg kíváncsi. Érdeklődtem, hogy miért akarsz a közeledben tartani. Ez azzal járt, hogy megkedveltelek, de sosem tudtam kimutatni ezt. Hát nem béna? Érzelmileg néma vagyok! Annyira rossz...

     Fehéroroszország szemét csípték a... könnyek. 

-Sosem értettem, hogy van ez. Országok vagyunk, örökké élünk, de nem választhatunk társat? Rajtunk hatalmas felelősség van. Teher. Ha meghalunk, a nép, a kultúra, a történelem is meghal. Ha megingunk, kihat az emberekre. Ez még csak a megingás. És ott van a legnagyobb, a legszebb érzés: a szerelem. Az embert megváltoztathatja. És egy nemzetet? Egy országgal mit tud tenni?

     Litvánia döbbenten figyelte a lányt, ki hideg, rezzenéstelen hangon beszélt.

-És ha sikerül is ez a szerelem, mi lesz utána? Megtanultam: nincsen Happy End. Mindig történik valami rossz. A fájdalom sosem múlik. Ha összetörsz egy vázát, összeragaszthatod, de sosem lesz olyan, mint volt. Mellettem már sok civil elhalálozott, de én végtelen életet élek. Nem vagyok annyira erős, hogy kibírjam ezt a szörnyű érzést... örökké. Senkinek sincs annyi ereje. 

     A lány megfordult. Már rohant volna el, föl a szobájába, párnájába sírni, ám Litvánia elkapta karját. Belarusz a fiú felé fordult. Zokogott.

-Miért okozol magadnak ekkora fájdalmat?

     A litván nem válaszolt, csak megcsókolta Fehéroroszországot. Belarusz, behunyta szemét. 

     Sosem csókolta meg őt senki. Ez volt az első. És nem csalódott. Szebb volt minden, mint a történetekben, amiket olvasott. Litvánia átkarolta derekát, magához húzta a lányt, aki kiejtette kezéből a csokrot, s beletúrt a litván hajába. Az egész olyan volt, mint egy álom. Szenvedélyes volt, de mégis kegyetlen. Mintha minden megszűnt volna körülöttük: más országok, válság és egyéb pénzügyi dolgok. Csak az ajkaik tüzének melegét érezte. Nem vágyott másra, csak hogy ez a pillanat örök legyen.

     Levegő után kapkodva támasztották egymásnak homlokukat. Litvánia szeme ragyogott a csillapíthatatlan vágytól. Arcáról szenvedés volt leolvasható, de mégis szája mosolyra húzódott.
-Jobban fájt volna, minthogy soha nem teszem meg ezt.