Műfaj: Fluff + Gakuen Hetalia
Szereplők: Hát... Elég sokan, és párosok is lesznek egy-egy rövidebb ideig
Leírás: A W Akadémia téli szünet előtti utolsó két óráján egy tanárok által kiválasztott filmet néznek a diákok...
Mesélés: E/3, jelen idő
Megjegyzés: Utolsó irodalom és matematika óránkon filmet néztünk... De a film olyan borzalmas volt, és unalmas, hogy én el is aludtam rajta. Egy olyan film volt, amit vagy 100-szor átdolgoztak, még barbie is készült belőle. Ekkor találtam ki, hogy megírom Hetaliában.
A téli szünet előtti utolsó nap utolsó órája a W Akadémián. De ez az óra nem tanítással telik: a diákok megegyeztek a matek tanárral, hogy az előző órán keményen dolgoznak, de ezen filmet néznek. Csakhogy a diákok elkövettek egy óriási nagy hibát: hagyták, hogy a tanár válassza ki a filmet.
A matek tanár olyan filmet választott ki, amit vagy már százszor átdolgoztak, és mindenki ismeri a történetet. A film arról szól: hogy van egy üzletember, aki utálja a karácsonyt, mert pont Szentestén halt meg az üzletvezető társa, aki jó barátja volt. Mindenkivel goromba, még a titkárával is, de karácsony este meglátogatja a barátja szelleme, és mondja neki, hogy háromszellem fogja meglátogatni, azért, hogy megváltozzon. Megjön az első, aki megmutatja neki a múlt karácsonyokat. Megjön a második, aki a titkárának a karácsonyát mutatja meg neki és azt, hogy van egy beteg fia. Az utolsó szellem pedig a jövőt mutatja meg, hogy a titkár kisfia meghal, és hogy az üzletember is meg fog halni. Ekkor az elkezd könyörögni, hogy megváltozik, és a végén mindenki megmenekül.
A diákok közül senki sem figyel a filmre, mindenki valahogy elfoglalta magát. Görögország szokás szerint alszik, Olaszország rajzolgat, majd miután megunja, előhúz a táskájából egy műanyag dobozban tésztát, és elkezdi enni azt. Németország egy ideig csendben figyel a filmre, de aztán elkezd pakolni, hogy óra végén minnél hamarabb elmehessen innen. Japán mangát rajzol, Amerika megpróbálja kivenni, hogy mit rajzol, de amikor meglátja, nyakon vágja Japánt, és elvörösödve kezdi el enni hamburgerét, és még véletlenül sem néz Anglia felé; ugyanis Japán a vele és Angliával való perverz gondolatait veti papírra. Anglia Amerikáról fantáziál, és az ő gondolatai elég közel járnak Japánéhoz. Romano az előtte ülő Spanyolországot rugdossa vörös arccal, aki szíveket rajzol egy lapra és a szívekbe Romano nevét írja. Franciaország egyszer-egyszer végigsimít Kanada combján, hátán, belesúg valamit a fülébe, és puszit nyom az arcára, Kanada pedig elpirulva, lehajtott fejjel, csendben tűri a zaklatást. Oroszország mosolyogva fenyegető leveleket ír és odacsúsztatja Fehéroroszország, Ukrajna, és a Balti Államok elé, akik rettegve olvassák a következőt: "Szovjet Unio, da? (Ha nem, akkor tönkreteszem az egész gazdaságodat, és országodat. :) ( ^ J^) )". De Oroszország Fehéroroszországtól mindig ezt kapja válaszul: "Érted bármit, csak vegyél el!!!!". Poroszország Magyarországnak bókolgat, aki néha-néha egy jól fejbevágja a poroszt a palacsintasütőjével, de az nem adja fel egykönnyen. Gilbird Ausztria feje körül repül, és csipkedi arcát, így tartva távol az osztrákot a magyar lánytól, mert Ausztria is próbálja elnyerni a szívét, hiába kosarazta ki már egyszer. Kína Hello Kitti fejeket vág ki egy lapból, és ragasztja mindenhova, például a táskájára, a padra, a falra, a füzetére, 3s a tolltartójára. Lengyelország a nyitott ablakon behajoló pónit simogatja, amikor Litvánia meglátja ezt, döbbenten gondol arra, hogy hogy kerül ide egy póni???
Végre megszólal a csengő, és a diákok felkapják cuccaikat, és próbálnak minnél hamarabb kijutni a teremből, amiből csak az lesz, hogy egymásba gabalyodnak, és megakadnak az ajtóban. De végül mindenki kijut, már csak a döbbenten álló tanár marad a teremben, meg az ablakon behajoló póni, aki nyerít egyet, majd magára hagyja a tanárt.
2014. december 24., szerda
2014. december 20., szombat
Magány
Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk, UsUk (nem szerelmi háromszög)
Leírás: Anglia magányosan ül a raktárában és az elmúlt évszázadokon mereng...
Mesélés: E/1, Anglia személyében, múlt idő, és E/3 is
Megjegyzés: Már megint egy angst, és death story... Mostanában nagyon retardált kedvemben vagyok, a végén még mindegyik országot ki fogom nyírni, szép sorban... És ezt a fanfictiont akkor találtam ki, amikor a Once upon a time sorozat egyik részét néztem, amikor felbukkant Cora neve, ezért annyira Corás Iggy halála...
Áporodott levegő szaga töltötte be a helyiséget. Csak egy-két fénypászma jutott át az ablak lehúzott redői között, meg-megvilágítva egy lepedővel lefedett szekrényt, egy porlepte kanapét, rajta molyrágta párnákkal, egy pókhálót a sarokban, és egy régi, magas, repedezett tükröt.
A szobában térdeltem a tükör előtt, jobb kezemet a tükörre tapasztottam, és lehajtottam a fejemet. Azelőtt is sokat jártam itt, és ez most sem változott: idemenekülök a kinti világ fejetlensége, rohanása, zaja és gyűlölete elől. Ebben a kis szobában minden békés, csöndes, nyugalmas. Úgy érzem, ez a szoba egy külön világ: az én fájdalmas, olykor dicső múltam. Itt minden tárgy a történelmem, életem egy része, a lelkem egy darabja, rossz és jó emlékeket idéz bennem.
Sokan mondják, hogy ne éljünk a múltban, de én képtelen vagyok megfeledkezni a történelmemről, nehéz súlyként hordozom a vállamon, s ez a súly egyre mélyebbre húz. Nem tudom elfeledni a sebeket, a kínokat, az árulásokat, a csalódásokat, a fájdalmakat, a hazugságokat és a magányt.
Mert igazándiból mindig magányos voltam, hiába szerettem két embert is: Franciaországot és Amerikát.
Régen teljes szívemből szerettem Francist, és úgy tűnt, hogy ő is szeret engem, de a szemét borvedelő, amikor szükségem lett volna rá, nem jött. Egyedül hagyott a bajban, amiből alig sikerült kiküzdenem magam. És ez után is én ostoba, szentül hittem abban, hogy nagyon fontos dolga volt, de többé nem hívott és nem jött át hozzám. Azt gondoltam, hogy a főnökeink keze van a dologban, átmentem hozzá, de az a rohadék letagadta az egész kapcsolatunkat, ráadásként a szemem láttára csókolt meg egy nőt, majd rám csapta az ajtaját. Csak kihasznált, csak addig voltam neki jó, amíg kielégítettem perverz vágyait, s míg nem talált jobbat nálam, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, és többé felém sem nézett. Teljesen összetört, széttiport, azóta is a vérét kívánom, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem.
Kezem egy mozdulatával letöröltem könnyeimet. És Amerika... Úgy szerettem, mint öcsémet, és később ez az érzelem, nem tudom, hogyan, de átalakult szerelemmé, de ő is rútul hátba döfött. Mindig is támogattam, védelmeztem, gondoskodtam róla, mégis fegyvert fogott rám és elhagyott. Azon a sötét, esős napon a lelkemet vesztettem el másodszorra. Azóta képtelen vagyok normálisan Amerika szemébe nézni, mert előtör a fájdalom és üresség, amit Amerika elvesztése óta érzek. Az elmenésével lyukat ütött a szívembe, űrt hagyott az életemben, egy újabb kínzó emlékkel gazdagított.
Életem során egy valamit megtanultam: soha ne bízz meg senkiben magadon kívül, még a legjobb barátodban, rokonodban vagy akár a szerelmedben se, mert a végén mindig elárul. Ezt a hibát soha nem követem el többet. Inkább leszek magányos, de erős, mint egy összetört senki, akit mindenki kénye-kedve szerint kihasználhat.
Másik kezemet is a tükör lapjára illesztettem. Ebben a tükörben nézte meg magát Amerika amikor adtam neki egy elegáns öltönyt a régi, koszos, elhordott ruhái helyett. Felpillantottam rá: egy aranyszőke, össze-vissza álló hajú, tengerzöld szemű, sűrű szemöldökű, könnyező, törékeny fiú nézett vissza rám. Amikor megláttam tükörképemet, elöntött a düh: nem lehetek gyenge! Ököllel belevágtam a tükörbe, mely megrepedt, s kiesett egy darab belőle. Fájdalmasan felszisszentem, és vér kezdett szivárogni ujjperceimből.
Hátat fordítottam a tükörnek, majd egy hirtelen mozdulattal és a varázserőm segítségével belenyúltam a mellkhasamba, és kirántottam a szívemet. Elnéztem egy ideig ezt a tárgyat, mely miatt azt a sok fájdalmat és kínt kellett átélnem. Milyen könnyű lenne... csak egy erős szorítás... és vége lenne a sok csalódásnak és kínnak... Oly erősen csábít, csak egy mozdulat, és cserébe nincs több érzelem... Megreszketett a kezem. Végül erősen megszorítottam. Felüvöltöttem attól a szörnyű érzéstől, mi átjárta a testem, de továbbra is elszántan markoltam a szívemet. Még jobban szorítottam, már fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Még egyszer erősítettem a szorításomon, majd a maradék port a földre szórtam. Kész, vége. Mindennek vége. Elvágódtam a földön, mosolyogva a semmibe, üres élettelen tekintettel...
* * *
Nyikorogva nyílt ki a lakás ajtaja, és Amerika sétált be döbbenten rajta. Túl csöndes...Semmit sem hallok, még a teás csésze koppanását sem... Körbejárta a ház minden egyes pontját, majd a padlás felé vette az irányt. Nyikorogva nyílt ki a padlásajtó, Amerika óvatosan és rosszat sejtve sétált be rajta. Benézett a szekrénybe, a kanapé mögé, majd megkerült egy dobozhalmot, és akkor meglátta az élettelen Angliát földöntúli mosollyal az arcán a földön fekve.
Megdermedt, majd odarohant Arthurhoz, és sírva szorította magához az élettelen testet. Ki ölhette meg? Egy országot nem könnyű megölni... De Alfred nem látott semmilyen sebet sem Arthuron, sem vörös foltot a nyakán, ami arra utalhatott volna, hogy megfojtották.
Könnyes szemmel felpillantott a fölötte emelkedő tükörre, és megrohamozták az emlékek. Az emlékek a gyermekkorából, és a ruháról, amit Angliától kapott, és ami még mindig a raktárában hevert, mert nem volt szíve kidobni.
- Azt hittem, ez régen elveszett. - suttogta döbbenten, majd szeme a kitörött darabra vándorolt, és egyszerre megértett mindent. Ez miattam történt... A sok fájdalom miatt, amit okoztam neki... Alfred lenézett a sápadt arcra, óvatosan odahajolt hozzá, és forró csókot lehelt Anglia ajkaira.
- Sajnálok mindent! Szeretlek! Kérlek ne hagyj el! Kérlek kelj fel! Kérlek... - zokogásba fulladt, és csókolni kezdte. Egyre erősebben csókolta, mint aki hisz a csodákban, a mesékben, és hiszi, hogy szerelme ettől visszatérhet. De egy halott embert már semmi sem hoz vissza...
Páros: FrUk, UsUk (nem szerelmi háromszög)
Leírás: Anglia magányosan ül a raktárában és az elmúlt évszázadokon mereng...
Mesélés: E/1, Anglia személyében, múlt idő, és E/3 is
Megjegyzés: Már megint egy angst, és death story... Mostanában nagyon retardált kedvemben vagyok, a végén még mindegyik országot ki fogom nyírni, szép sorban... És ezt a fanfictiont akkor találtam ki, amikor a Once upon a time sorozat egyik részét néztem, amikor felbukkant Cora neve, ezért annyira Corás Iggy halála...
Áporodott levegő szaga töltötte be a helyiséget. Csak egy-két fénypászma jutott át az ablak lehúzott redői között, meg-megvilágítva egy lepedővel lefedett szekrényt, egy porlepte kanapét, rajta molyrágta párnákkal, egy pókhálót a sarokban, és egy régi, magas, repedezett tükröt.
A szobában térdeltem a tükör előtt, jobb kezemet a tükörre tapasztottam, és lehajtottam a fejemet. Azelőtt is sokat jártam itt, és ez most sem változott: idemenekülök a kinti világ fejetlensége, rohanása, zaja és gyűlölete elől. Ebben a kis szobában minden békés, csöndes, nyugalmas. Úgy érzem, ez a szoba egy külön világ: az én fájdalmas, olykor dicső múltam. Itt minden tárgy a történelmem, életem egy része, a lelkem egy darabja, rossz és jó emlékeket idéz bennem.
Sokan mondják, hogy ne éljünk a múltban, de én képtelen vagyok megfeledkezni a történelmemről, nehéz súlyként hordozom a vállamon, s ez a súly egyre mélyebbre húz. Nem tudom elfeledni a sebeket, a kínokat, az árulásokat, a csalódásokat, a fájdalmakat, a hazugságokat és a magányt.
Mert igazándiból mindig magányos voltam, hiába szerettem két embert is: Franciaországot és Amerikát.
Régen teljes szívemből szerettem Francist, és úgy tűnt, hogy ő is szeret engem, de a szemét borvedelő, amikor szükségem lett volna rá, nem jött. Egyedül hagyott a bajban, amiből alig sikerült kiküzdenem magam. És ez után is én ostoba, szentül hittem abban, hogy nagyon fontos dolga volt, de többé nem hívott és nem jött át hozzám. Azt gondoltam, hogy a főnökeink keze van a dologban, átmentem hozzá, de az a rohadék letagadta az egész kapcsolatunkat, ráadásként a szemem láttára csókolt meg egy nőt, majd rám csapta az ajtaját. Csak kihasznált, csak addig voltam neki jó, amíg kielégítettem perverz vágyait, s míg nem talált jobbat nálam, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, és többé felém sem nézett. Teljesen összetört, széttiport, azóta is a vérét kívánom, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem.
Kezem egy mozdulatával letöröltem könnyeimet. És Amerika... Úgy szerettem, mint öcsémet, és később ez az érzelem, nem tudom, hogyan, de átalakult szerelemmé, de ő is rútul hátba döfött. Mindig is támogattam, védelmeztem, gondoskodtam róla, mégis fegyvert fogott rám és elhagyott. Azon a sötét, esős napon a lelkemet vesztettem el másodszorra. Azóta képtelen vagyok normálisan Amerika szemébe nézni, mert előtör a fájdalom és üresség, amit Amerika elvesztése óta érzek. Az elmenésével lyukat ütött a szívembe, űrt hagyott az életemben, egy újabb kínzó emlékkel gazdagított.
Életem során egy valamit megtanultam: soha ne bízz meg senkiben magadon kívül, még a legjobb barátodban, rokonodban vagy akár a szerelmedben se, mert a végén mindig elárul. Ezt a hibát soha nem követem el többet. Inkább leszek magányos, de erős, mint egy összetört senki, akit mindenki kénye-kedve szerint kihasználhat.
Másik kezemet is a tükör lapjára illesztettem. Ebben a tükörben nézte meg magát Amerika amikor adtam neki egy elegáns öltönyt a régi, koszos, elhordott ruhái helyett. Felpillantottam rá: egy aranyszőke, össze-vissza álló hajú, tengerzöld szemű, sűrű szemöldökű, könnyező, törékeny fiú nézett vissza rám. Amikor megláttam tükörképemet, elöntött a düh: nem lehetek gyenge! Ököllel belevágtam a tükörbe, mely megrepedt, s kiesett egy darab belőle. Fájdalmasan felszisszentem, és vér kezdett szivárogni ujjperceimből.
Hátat fordítottam a tükörnek, majd egy hirtelen mozdulattal és a varázserőm segítségével belenyúltam a mellkhasamba, és kirántottam a szívemet. Elnéztem egy ideig ezt a tárgyat, mely miatt azt a sok fájdalmat és kínt kellett átélnem. Milyen könnyű lenne... csak egy erős szorítás... és vége lenne a sok csalódásnak és kínnak... Oly erősen csábít, csak egy mozdulat, és cserébe nincs több érzelem... Megreszketett a kezem. Végül erősen megszorítottam. Felüvöltöttem attól a szörnyű érzéstől, mi átjárta a testem, de továbbra is elszántan markoltam a szívemet. Még jobban szorítottam, már fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Még egyszer erősítettem a szorításomon, majd a maradék port a földre szórtam. Kész, vége. Mindennek vége. Elvágódtam a földön, mosolyogva a semmibe, üres élettelen tekintettel...
* * *
Nyikorogva nyílt ki a lakás ajtaja, és Amerika sétált be döbbenten rajta. Túl csöndes...Semmit sem hallok, még a teás csésze koppanását sem... Körbejárta a ház minden egyes pontját, majd a padlás felé vette az irányt. Nyikorogva nyílt ki a padlásajtó, Amerika óvatosan és rosszat sejtve sétált be rajta. Benézett a szekrénybe, a kanapé mögé, majd megkerült egy dobozhalmot, és akkor meglátta az élettelen Angliát földöntúli mosollyal az arcán a földön fekve.
Megdermedt, majd odarohant Arthurhoz, és sírva szorította magához az élettelen testet. Ki ölhette meg? Egy országot nem könnyű megölni... De Alfred nem látott semmilyen sebet sem Arthuron, sem vörös foltot a nyakán, ami arra utalhatott volna, hogy megfojtották.
Könnyes szemmel felpillantott a fölötte emelkedő tükörre, és megrohamozták az emlékek. Az emlékek a gyermekkorából, és a ruháról, amit Angliától kapott, és ami még mindig a raktárában hevert, mert nem volt szíve kidobni.
- Azt hittem, ez régen elveszett. - suttogta döbbenten, majd szeme a kitörött darabra vándorolt, és egyszerre megértett mindent. Ez miattam történt... A sok fájdalom miatt, amit okoztam neki... Alfred lenézett a sápadt arcra, óvatosan odahajolt hozzá, és forró csókot lehelt Anglia ajkaira.
- Sajnálok mindent! Szeretlek! Kérlek ne hagyj el! Kérlek kelj fel! Kérlek... - zokogásba fulladt, és csókolni kezdte. Egyre erősebben csókolta, mint aki hisz a csodákban, a mesékben, és hiszi, hogy szerelme ettől visszatérhet. De egy halott embert már semmi sem hoz vissza...
2014. november 29., szombat
Táborozás
Műfaj: Shounen-ai, Humor + Gakuen Hetalia
Páros: FrUs (Freedom Pair)
Leírás: A W Akadémia diákjai sátorozni mennek az erdőbe. A sátrak két személyesek, a professzor ossza be, hogy kinek kivel kell aludnia. Alfred "szerencséjére" Francist kapja párul, így elég hosszú estének néz elébe...
Mesélés: E/1, Amerika személyében, múlt idő
Megjegyzés: Ez az első FrUsos novellám, úgyhogy senki se számítson valami nagy durranásra. Sőt ez az első magyar FrUsos novella (szóljatok ha nem így van, nehogy tévhitben éljek) úgyhogy elég nehéz dolgom volt a párossal, és hát nem lett valami csöpögős romantikus valami... Nem is tudom, hogy mit akartam elérni...
Viszont a Yaoi Trio nem maradhatott ki a novellából :)
De a vége nagyon erőltetettre sikerült, igazából nem tudtam, hogy mi lenne jó, de hát ez van :/
Egy erdőben ballagtunk. Körülbelül délután 4 óra lehetett, nyár volt, sütött a nap, vagy ezer fok volt, egy izzadságcsepp gördült le a homlokomon. Letöröltem a dzsekim ujjával, levettem a dzsekimet, majd előre siettem a diák önkormányzat elnökéhez (ő volt a tanárok kedvence, mindenről tudott amiről a tanárok beszéltek).
- Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Ne nyafogj már, Alfred, nemsokára odaérünk. - válaszolta Arthur.
- Nem mintha nem ezt mondtad volna egy órával ezelőtt is... - morogtam.
- Mit mondtál? - villantotta rám fenyegetően zöld szemeit.
- Semmit. - mondtam gyorsan, és mivel jobbnak láttam, hogy ne kérdezzek tőle többet, inkább visszamentem a sor közepébe.
- Most komolyan, milyen messze visznek már minket? - hallottam mögülem Roderich nyavajgását.
Fél óra múlva (nekem örökkévalóságnak tűnt: tudjátok milyen szörnyű eltölteni 3 órát hambievés nélkül?! Bele se merek gondolni, hogy mi vár még rám...) a fák elkezdtek ritkulni, végül egy hatalmas tisztásra értünk. Mellesleg ez az egész a diák önkormányzat elnöke miatt volt, aki azt ajánlotta a professzoroknak, hogy milyen jó buli lenne, ha elvinnék a diákokat táborozni. Először tök jó ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a természetben alszunk sátrakban, vadállatokkal és bogarakkal körülvéve, wifi nélkül, ráadásul semmilyen modern technológiával működő tárgyat sem vihetünk magunkkal.
Röviden: éppen az őskorba mentünk vissza, szerintem úgy Kr. e. 2000-be, ami engem különösen megviselt, mivel én 50% modern technológiából, és 50% hamburgerből állok. És ha ez még nem elég, még hamburgert sem vihettem magammal! Állítólag ezt az egészet "kapcsolatépítésre" találták ki, hogy összedolgozzunk. De nekem nincs szükségem kapcsolatépítésre, mivel mindenki szeret, mert én egy hero vagyok, és mindenki sajnálni fog, amikor belepusztulok ebbe az egészbe, mert egy nagyon szuper országot veszítettek el.
A tisztáson váratlan bejelentést tett Arthur:
- Mivel csak kétszemélyes sátraink vannak, kettesével fogjátok eltölteni az estét.
Először ez a hír tökre feldobott, mert akkor nem kell egy csomó idiótával egy helyen aludnom. Már indultam is Japánhoz (neki mindig van valami menő cucca), de Anglia folytatta:
- Még az Akadémián beosztották a professzorok, hogy ki kivel lesz. - emelt fel és lengetett meg pár papír lapot. - Úgyhogy a párosok, akik hallják a nevüket, vegyenek egy sátrat, keressenek egy nekik tetsző helyet a tisztáson, és álljanak neki a sátor felállításához. És most figyelmeztetek mindenkit: KÖZÖSEN kell felállítani a sátrat! - nézett nyomatékosan rám, bár gőzöm sincs, hogy miért.
- Akkor a beosztás: először is Ludwig Felicianoval lesz együtt.
Ludwig megfogott egy sátrat, majd elindult egy simább felületű földdarabot keresni, mögötte boldogan ugrándozott Feliciano.
- Antonio Lovinoval tölti az estét. - folytatta Anglia.
Antonio mosolyogva elindult a sátrukkal a tisztás másik széle felé, Lovino duzzogva követte.
- Alfred Francissal osztozik a sátron.
Elindultam a sátrak irányába, de aztán eljutott a tudatomig a mondat másik fele is. Várjunk csak egy percet! FRANCISSAL?! Erőltetetten mosolyogva fordultam vissza Anglia felé.
- Azt hiszem rosszul hallottam azt amit mondtál. Mintha azt mondtad volna, hogy ezzel - böktem Franciaország felé - kell egy sátorban aludnom.
- Jól hallottad, Amerika. - felelte szárazon Artur.
- MI?! Az nem lehet! - akadtam ki. - Ez egy perverz állat! Mi van ha meg fog erőszakolni?! Tényleg egyedül akartok hagyni vele egy teljes éjszakára?!
- Mintha nekem minden álmom az lenne, hogy veled töltsem az estémet. - morogta Franciaország.
- Nem te döntöd el, hogy kivel osztozol a sátron. - felelte hűvösen Arthur.
- Inkább alszok egyedül az erdőben a földön, mint vele! - jelentettem ki.
- Abba én is beleegyezek, hogy Amerika az erdőben aludjon, én meg a sátorban. - mondta Franciaország.
- Hé! Nem a tiéd lesz a sátor! - háborodtam fel.
- Fogjátok be! - kiáltotta dühösen Anglia. - Most szerintem jobban teszitek, ha nem szájaltok, hanem elkezditek csinálni a feladatotokat!- mondta fenyegetően.
- Jól van. - szűrtem a fogaim között, megfogtam az egyik sátrat, és elindultam megfelelő helyet keresni.
- Itt jó lesz. - vágtam le a cuccot egy zöld fűcsomóra.
Nekiálltunk a sátor felállításának, de az bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk: egy csomószor ránk dőlt, és mindig kezdhettük elölről az egész felépítését. Végül meguntam az egészet, leültem a fűbe, és onnan néztem ahogy Francis kínlódik a sátorral.
- Segíthetnél te is. - jegyezte meg Francis, amikor körülbelül a 20. alkalommal dőlt rá a sátor.
- Nem látod, hogy én is a sátor felállításán dolgozom?! - sértődtem meg. - Komoly agymunkát végzek, közben meg téged is irányítalak. Ez nagyon nehéz feladat, és komoly agymunkát igényel!
- Idióta. - morogta Francis, de folytatta harcát a sátorral.
Úgy fél óra múlva állt a sátor, bár Francis elég rosszul nézett ki: vért izzadott a sátor felállításával. Betettük a cuccainkat, majd elindultunk fát keresni az erdőbe az esti tábortűzhöz.
Az erdőben félhomály uralkodott, nehezen lehetett kivenni a fák körvonalait, meg-megbotlottam gyökerekben, alig haladtunk a fagyűjtéssel. Néha egy-egy fénysugár átjutott a fák összeérő kusza ágai között, s ilyenkor az alatta lévő partot megvilágította, olyan látszatot keltve, hogy az egy világos kis sziget, a homály tengerében. Mi is egy ilyen kis szigeten álltunk, éppen egy ágat vettem fel, amikor megakadt a szemem Franciaországon: hosszú, szőke tincsin megcsillant a napsugár, fújta a szél a haját, elbűvölő kék szemeivel gondolkozva nézett a semmibe... Jól van, Amerika, jobb ha itt leállsz! Vagy szívtam valamit, vagy a hamburgerhiány miatt vannak ilyen gondolataim!
Franciaország észrevehette, hogy őt bámulom, mert vigyorogva rám kacsintott. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és újabb gallyak után kezdtem kutatni. Még csak az kéne még, hogy perverz gondolatai legyenek rólam!
Úgy gondoltam, hogy elég fát gyűjtöttünk már össze, elindultam visszafelé és közben odaszóltam Francisnak:
- Szerintem elég ennyi fa, indulju... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Francis megbotlott egy gyökérben (tuti, hogy direkt csinálta!), és egyenesen rám esett, mire én hanyatvágódtam, és bevertem a fejemet az egyik kőbe.
- Bocs. - lehelte az arcomba Francis. Megborzongtam forró leheletétől, ami az arcomat simogatta, a haja a nyakamat csiklandozta, feje pár centire volt az enyémtől. Ekkor rövid sikoltást hallottunk, a hang irányába fordultunk és megláttuk... Taiwant, körülötte fahasábokkal (biztos ő is gyűjtött, és leejtette őket).
- E-ez... nem az, aminek látszik. - dadogtam elvörösödve. De hogy ezt a kijelentésemet megcáfolja, az az idióta francia megpuszilt!
- Én most magatokra hagylak titeket, vegyétek úgy, hogy itt sem voltam, folytassátok nyugodtan, amit elkezdtetek... - mondta vérző orral Taiwan, majd megfordult, és visszavágtatott az erdőben.
- Köszi szépen - morogtam dühösen. - Most majd az egész tábor azt fogja hinni, hogy mi járunk! Mire jó ez neked?!
- Hogy szívassalak. - mondta angyali arccal Franciaország. - És úgy látom, ez tetszik neked. - szorította meg felálló férfiasságomat.
- Ha-hagyj békén te perverz állat! - löktem le teljesen elvörösödve magamról, felpattantam, összeszedtem a leejtett fáimat és elindultam gyorsan a tisztás felé.
A tisztáson furcsa módon senki sem jött oda hozzám, senki sem fordult el undorodva, senki sem cikizett, vagy gratulált, mindenki tette a dolgát, senki sem foglalkozott velünk. Úgy látszik Mei nem mondta el senkinek sem, amit látott az erdőben. Letettem a fákat a kupac tetejére, majd elmentem megkeresni Japánt, és vele beszélgettem a tábortűz kezdetéig.
* * *
A tábortűz után mindenki elment a sátrába és lefeküdt a hálózsákjába, voltak akik még beszélgettek, de nekem nem volt kedvem ehhez a fárasztó nap után, így inkább próbáltam elaludni. Csak egy volt a baj: rohadt hideg volt. Még egy plusz takaróval is ott vacogtam a hálózsák alatt, így elég nehéz volt elaludni...
- Fázol? - kérdezte Franciaország.
- Igen... - válaszoltam óvatosan: ki tudja, milyen perverz gondolat jutott az eszébe.
Ekkor Franciaország átkarolt, és magához húzott. Éreztem teste forróságát, szíve lüktetését. A melegség átjárta a testemet, közelebb bújtam hozzá. Ezen felbátorodott a francia, tapizásba kezdett, végig simított a mellkhasamon, beleborzongtam érintésébe, végül a gatyámban kezdett el turkálni. Hangosan felnyögtem, ám nyögésemet egy csókba fojtotta. Francis őrjítően jól csókolt, nem tudtam nem viszonozni a csókot. Végül Francis abbahagyta az ostromlásom, mire én elégedetlenül nyögtem fel.
- Olyan vagy, mint egy kisgyerek. - mondta kedvesen mosolyogva. - Ha valami megtetszik, megszereted, abból mindig többet akarsz. Mint egy kisgyerek az édességből.
- Nem vagyok kisgyerek! - fortyantam fel.
- Szerintem most pihenjünk, fárasztó nap volt a mai, te is fáradt vagy. Majd holnap folytatjuk. - perverzen vigyorgott, rám kacsintott, magához húzott, és egy puszit nyomot a homlokomra. Morogtam egy rendben van félét, átkaroltam, lehunytam a szemem, és perceken belül elnyomott az álom...
* * *
Reggel, amikor felébredtem, még mindig Francist öleltem, de ő már fenn volt, és engem nézett. Visszabámultam kék szemeibe, ő puszit nyomott az orromra.
- Jó reggelt, mon chéri. - suttogta a fülembe, majd puszit lehelt rá. - Hogy aludtál?
- Hm... jól. - válaszoltam mosolyogva.
- Csak azért, mert itt voltam. Különben ki melegített volna föl? Na, kivel nem akarsz egy sátorban aludni?
- De te tényleg perverz vagy!
- Non, csak a szerelemnek élek.
- Mondhatsz bármit, akkor is perverz vagy. - zártam le a témát.
- Ezért a kijelentésedért most megfizetsz. - támadásba lendült: egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, és a mellkhasamat cirógatta, másik kezével magához vont és megcsókolt. Átkaroltam és viszonoztam csókját...
- Alfred, Francis, gyertek reggelizni, mindenki csak rátok vár!
Kinyílt a sátor ajtaja és ott állt... Arthur, mögötte Kikuval, aki amint meglátott minket, valahonnan előkapott egy fényképezőgépet és orrvérzés közepette lefotózott. Arthur dermedten állt a sátorban, és döbbenten meredt ránk. Fülig vörösödtem, de nem tudtam mozdulni: 1. elég sokkos volt, amikor Angliy benyitott, még nem tértem teljesen magamhoz. 2. Francis még mindig húzott magához. És ha ez még nem lenne elég, éppen Magyarország és Poroszország sétált el a sátor előtt, és amikor idenéztek Poroszország teljesen ledermedt, Magyarország meg orrvérzéssel beleájult Poroszország karjaiba, aki amikor elkapta, elvörösödött. Mostanában túl sok mindenkinek vérzik az orra...
Síri csönd telepedett ránk, szinte kézzel fogható volt, folytogatott mindenkit, de senki sem mozdult. Végül kibontakoztam Franciaország karjaiból, a sátor másik végére menekültem, és zavartan mondtam:
- Khm... miért is jöttetek?
- Ja, igen... - találta meg hangját a diák önkormányzat elnöke. - Hogy mindenki már kint ül a reggeli miatt, már csak ti hiányoztok...
- Máris megyünk. - felpattantam, és kirohantam. Utánam jött Franciaország, Anglia, a vérző orrát törülgető Japán, majd Gilbert, aki az ébredező Erzsébetet támogatta...
Délután indultunk vissza az Akadémiára. Francissal végigbeszélgettem az utat, bár elég idegesítő volt, hogy Japán folyton ott sétált a közelünkben, és fotózgatott, meg Taiwan és Magyarország tuti, hogy rólunk beszélgetett, mert egyfolytában minket bámultak... De így belegondolva végül is nem volt olyan rossz ez a sátorozás... Ha nem vesszük figyelembe, hogy mindig elég szar helyzetben találtak ránk... Sőt, még a hambiról is elfeledkeztem! Már korog a gyomrom, az lesz az első majd amikor megérkezünk, hogy bekapok pár tucat hambit...
Páros: FrUs (Freedom Pair)
Leírás: A W Akadémia diákjai sátorozni mennek az erdőbe. A sátrak két személyesek, a professzor ossza be, hogy kinek kivel kell aludnia. Alfred "szerencséjére" Francist kapja párul, így elég hosszú estének néz elébe...
Mesélés: E/1, Amerika személyében, múlt idő
Megjegyzés: Ez az első FrUsos novellám, úgyhogy senki se számítson valami nagy durranásra. Sőt ez az első magyar FrUsos novella (szóljatok ha nem így van, nehogy tévhitben éljek) úgyhogy elég nehéz dolgom volt a párossal, és hát nem lett valami csöpögős romantikus valami... Nem is tudom, hogy mit akartam elérni...
Viszont a Yaoi Trio nem maradhatott ki a novellából :)
De a vége nagyon erőltetettre sikerült, igazából nem tudtam, hogy mi lenne jó, de hát ez van :/
Egy erdőben ballagtunk. Körülbelül délután 4 óra lehetett, nyár volt, sütött a nap, vagy ezer fok volt, egy izzadságcsepp gördült le a homlokomon. Letöröltem a dzsekim ujjával, levettem a dzsekimet, majd előre siettem a diák önkormányzat elnökéhez (ő volt a tanárok kedvence, mindenről tudott amiről a tanárok beszéltek).
- Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Ne nyafogj már, Alfred, nemsokára odaérünk. - válaszolta Arthur.
- Nem mintha nem ezt mondtad volna egy órával ezelőtt is... - morogtam.
- Mit mondtál? - villantotta rám fenyegetően zöld szemeit.
- Semmit. - mondtam gyorsan, és mivel jobbnak láttam, hogy ne kérdezzek tőle többet, inkább visszamentem a sor közepébe.
- Most komolyan, milyen messze visznek már minket? - hallottam mögülem Roderich nyavajgását.
Fél óra múlva (nekem örökkévalóságnak tűnt: tudjátok milyen szörnyű eltölteni 3 órát hambievés nélkül?! Bele se merek gondolni, hogy mi vár még rám...) a fák elkezdtek ritkulni, végül egy hatalmas tisztásra értünk. Mellesleg ez az egész a diák önkormányzat elnöke miatt volt, aki azt ajánlotta a professzoroknak, hogy milyen jó buli lenne, ha elvinnék a diákokat táborozni. Először tök jó ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a természetben alszunk sátrakban, vadállatokkal és bogarakkal körülvéve, wifi nélkül, ráadásul semmilyen modern technológiával működő tárgyat sem vihetünk magunkkal.
Röviden: éppen az őskorba mentünk vissza, szerintem úgy Kr. e. 2000-be, ami engem különösen megviselt, mivel én 50% modern technológiából, és 50% hamburgerből állok. És ha ez még nem elég, még hamburgert sem vihettem magammal! Állítólag ezt az egészet "kapcsolatépítésre" találták ki, hogy összedolgozzunk. De nekem nincs szükségem kapcsolatépítésre, mivel mindenki szeret, mert én egy hero vagyok, és mindenki sajnálni fog, amikor belepusztulok ebbe az egészbe, mert egy nagyon szuper országot veszítettek el.
A tisztáson váratlan bejelentést tett Arthur:
- Mivel csak kétszemélyes sátraink vannak, kettesével fogjátok eltölteni az estét.
Először ez a hír tökre feldobott, mert akkor nem kell egy csomó idiótával egy helyen aludnom. Már indultam is Japánhoz (neki mindig van valami menő cucca), de Anglia folytatta:
- Még az Akadémián beosztották a professzorok, hogy ki kivel lesz. - emelt fel és lengetett meg pár papír lapot. - Úgyhogy a párosok, akik hallják a nevüket, vegyenek egy sátrat, keressenek egy nekik tetsző helyet a tisztáson, és álljanak neki a sátor felállításához. És most figyelmeztetek mindenkit: KÖZÖSEN kell felállítani a sátrat! - nézett nyomatékosan rám, bár gőzöm sincs, hogy miért.
- Akkor a beosztás: először is Ludwig Felicianoval lesz együtt.
Ludwig megfogott egy sátrat, majd elindult egy simább felületű földdarabot keresni, mögötte boldogan ugrándozott Feliciano.
- Antonio Lovinoval tölti az estét. - folytatta Anglia.
Antonio mosolyogva elindult a sátrukkal a tisztás másik széle felé, Lovino duzzogva követte.
- Alfred Francissal osztozik a sátron.
Elindultam a sátrak irányába, de aztán eljutott a tudatomig a mondat másik fele is. Várjunk csak egy percet! FRANCISSAL?! Erőltetetten mosolyogva fordultam vissza Anglia felé.
- Azt hiszem rosszul hallottam azt amit mondtál. Mintha azt mondtad volna, hogy ezzel - böktem Franciaország felé - kell egy sátorban aludnom.
- Jól hallottad, Amerika. - felelte szárazon Artur.
- MI?! Az nem lehet! - akadtam ki. - Ez egy perverz állat! Mi van ha meg fog erőszakolni?! Tényleg egyedül akartok hagyni vele egy teljes éjszakára?!
- Mintha nekem minden álmom az lenne, hogy veled töltsem az estémet. - morogta Franciaország.
- Nem te döntöd el, hogy kivel osztozol a sátron. - felelte hűvösen Arthur.
- Inkább alszok egyedül az erdőben a földön, mint vele! - jelentettem ki.
- Abba én is beleegyezek, hogy Amerika az erdőben aludjon, én meg a sátorban. - mondta Franciaország.
- Hé! Nem a tiéd lesz a sátor! - háborodtam fel.
- Fogjátok be! - kiáltotta dühösen Anglia. - Most szerintem jobban teszitek, ha nem szájaltok, hanem elkezditek csinálni a feladatotokat!- mondta fenyegetően.
- Jól van. - szűrtem a fogaim között, megfogtam az egyik sátrat, és elindultam megfelelő helyet keresni.
- Itt jó lesz. - vágtam le a cuccot egy zöld fűcsomóra.
Nekiálltunk a sátor felállításának, de az bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk: egy csomószor ránk dőlt, és mindig kezdhettük elölről az egész felépítését. Végül meguntam az egészet, leültem a fűbe, és onnan néztem ahogy Francis kínlódik a sátorral.
- Segíthetnél te is. - jegyezte meg Francis, amikor körülbelül a 20. alkalommal dőlt rá a sátor.
- Nem látod, hogy én is a sátor felállításán dolgozom?! - sértődtem meg. - Komoly agymunkát végzek, közben meg téged is irányítalak. Ez nagyon nehéz feladat, és komoly agymunkát igényel!
- Idióta. - morogta Francis, de folytatta harcát a sátorral.
Úgy fél óra múlva állt a sátor, bár Francis elég rosszul nézett ki: vért izzadott a sátor felállításával. Betettük a cuccainkat, majd elindultunk fát keresni az erdőbe az esti tábortűzhöz.
Az erdőben félhomály uralkodott, nehezen lehetett kivenni a fák körvonalait, meg-megbotlottam gyökerekben, alig haladtunk a fagyűjtéssel. Néha egy-egy fénysugár átjutott a fák összeérő kusza ágai között, s ilyenkor az alatta lévő partot megvilágította, olyan látszatot keltve, hogy az egy világos kis sziget, a homály tengerében. Mi is egy ilyen kis szigeten álltunk, éppen egy ágat vettem fel, amikor megakadt a szemem Franciaországon: hosszú, szőke tincsin megcsillant a napsugár, fújta a szél a haját, elbűvölő kék szemeivel gondolkozva nézett a semmibe... Jól van, Amerika, jobb ha itt leállsz! Vagy szívtam valamit, vagy a hamburgerhiány miatt vannak ilyen gondolataim!
Franciaország észrevehette, hogy őt bámulom, mert vigyorogva rám kacsintott. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és újabb gallyak után kezdtem kutatni. Még csak az kéne még, hogy perverz gondolatai legyenek rólam!
Úgy gondoltam, hogy elég fát gyűjtöttünk már össze, elindultam visszafelé és közben odaszóltam Francisnak:
- Szerintem elég ennyi fa, indulju... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Francis megbotlott egy gyökérben (tuti, hogy direkt csinálta!), és egyenesen rám esett, mire én hanyatvágódtam, és bevertem a fejemet az egyik kőbe.
- Bocs. - lehelte az arcomba Francis. Megborzongtam forró leheletétől, ami az arcomat simogatta, a haja a nyakamat csiklandozta, feje pár centire volt az enyémtől. Ekkor rövid sikoltást hallottunk, a hang irányába fordultunk és megláttuk... Taiwant, körülötte fahasábokkal (biztos ő is gyűjtött, és leejtette őket).
- E-ez... nem az, aminek látszik. - dadogtam elvörösödve. De hogy ezt a kijelentésemet megcáfolja, az az idióta francia megpuszilt!
- Én most magatokra hagylak titeket, vegyétek úgy, hogy itt sem voltam, folytassátok nyugodtan, amit elkezdtetek... - mondta vérző orral Taiwan, majd megfordult, és visszavágtatott az erdőben.
- Köszi szépen - morogtam dühösen. - Most majd az egész tábor azt fogja hinni, hogy mi járunk! Mire jó ez neked?!
- Hogy szívassalak. - mondta angyali arccal Franciaország. - És úgy látom, ez tetszik neked. - szorította meg felálló férfiasságomat.
- Ha-hagyj békén te perverz állat! - löktem le teljesen elvörösödve magamról, felpattantam, összeszedtem a leejtett fáimat és elindultam gyorsan a tisztás felé.
A tisztáson furcsa módon senki sem jött oda hozzám, senki sem fordult el undorodva, senki sem cikizett, vagy gratulált, mindenki tette a dolgát, senki sem foglalkozott velünk. Úgy látszik Mei nem mondta el senkinek sem, amit látott az erdőben. Letettem a fákat a kupac tetejére, majd elmentem megkeresni Japánt, és vele beszélgettem a tábortűz kezdetéig.
* * *
A tábortűz után mindenki elment a sátrába és lefeküdt a hálózsákjába, voltak akik még beszélgettek, de nekem nem volt kedvem ehhez a fárasztó nap után, így inkább próbáltam elaludni. Csak egy volt a baj: rohadt hideg volt. Még egy plusz takaróval is ott vacogtam a hálózsák alatt, így elég nehéz volt elaludni...
- Fázol? - kérdezte Franciaország.
- Igen... - válaszoltam óvatosan: ki tudja, milyen perverz gondolat jutott az eszébe.
Ekkor Franciaország átkarolt, és magához húzott. Éreztem teste forróságát, szíve lüktetését. A melegség átjárta a testemet, közelebb bújtam hozzá. Ezen felbátorodott a francia, tapizásba kezdett, végig simított a mellkhasamon, beleborzongtam érintésébe, végül a gatyámban kezdett el turkálni. Hangosan felnyögtem, ám nyögésemet egy csókba fojtotta. Francis őrjítően jól csókolt, nem tudtam nem viszonozni a csókot. Végül Francis abbahagyta az ostromlásom, mire én elégedetlenül nyögtem fel.
- Olyan vagy, mint egy kisgyerek. - mondta kedvesen mosolyogva. - Ha valami megtetszik, megszereted, abból mindig többet akarsz. Mint egy kisgyerek az édességből.
- Nem vagyok kisgyerek! - fortyantam fel.
- Szerintem most pihenjünk, fárasztó nap volt a mai, te is fáradt vagy. Majd holnap folytatjuk. - perverzen vigyorgott, rám kacsintott, magához húzott, és egy puszit nyomot a homlokomra. Morogtam egy rendben van félét, átkaroltam, lehunytam a szemem, és perceken belül elnyomott az álom...
* * *
Reggel, amikor felébredtem, még mindig Francist öleltem, de ő már fenn volt, és engem nézett. Visszabámultam kék szemeibe, ő puszit nyomott az orromra.
- Jó reggelt, mon chéri. - suttogta a fülembe, majd puszit lehelt rá. - Hogy aludtál?
- Hm... jól. - válaszoltam mosolyogva.
- Csak azért, mert itt voltam. Különben ki melegített volna föl? Na, kivel nem akarsz egy sátorban aludni?
- De te tényleg perverz vagy!
- Non, csak a szerelemnek élek.
- Mondhatsz bármit, akkor is perverz vagy. - zártam le a témát.
- Ezért a kijelentésedért most megfizetsz. - támadásba lendült: egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, és a mellkhasamat cirógatta, másik kezével magához vont és megcsókolt. Átkaroltam és viszonoztam csókját...
- Alfred, Francis, gyertek reggelizni, mindenki csak rátok vár!
Kinyílt a sátor ajtaja és ott állt... Arthur, mögötte Kikuval, aki amint meglátott minket, valahonnan előkapott egy fényképezőgépet és orrvérzés közepette lefotózott. Arthur dermedten állt a sátorban, és döbbenten meredt ránk. Fülig vörösödtem, de nem tudtam mozdulni: 1. elég sokkos volt, amikor Angliy benyitott, még nem tértem teljesen magamhoz. 2. Francis még mindig húzott magához. És ha ez még nem lenne elég, éppen Magyarország és Poroszország sétált el a sátor előtt, és amikor idenéztek Poroszország teljesen ledermedt, Magyarország meg orrvérzéssel beleájult Poroszország karjaiba, aki amikor elkapta, elvörösödött. Mostanában túl sok mindenkinek vérzik az orra...
Síri csönd telepedett ránk, szinte kézzel fogható volt, folytogatott mindenkit, de senki sem mozdult. Végül kibontakoztam Franciaország karjaiból, a sátor másik végére menekültem, és zavartan mondtam:
- Khm... miért is jöttetek?
- Ja, igen... - találta meg hangját a diák önkormányzat elnöke. - Hogy mindenki már kint ül a reggeli miatt, már csak ti hiányoztok...
- Máris megyünk. - felpattantam, és kirohantam. Utánam jött Franciaország, Anglia, a vérző orrát törülgető Japán, majd Gilbert, aki az ébredező Erzsébetet támogatta...
Délután indultunk vissza az Akadémiára. Francissal végigbeszélgettem az utat, bár elég idegesítő volt, hogy Japán folyton ott sétált a közelünkben, és fotózgatott, meg Taiwan és Magyarország tuti, hogy rólunk beszélgetett, mert egyfolytában minket bámultak... De így belegondolva végül is nem volt olyan rossz ez a sátorozás... Ha nem vesszük figyelembe, hogy mindig elég szar helyzetben találtak ránk... Sőt, még a hambiról is elfeledkeztem! Már korog a gyomrom, az lesz az első majd amikor megérkezünk, hogy bekapok pár tucat hambit...
Örök ellenségek
Műfaj: Angst, Shounen-ai, Death Story
Páros: FrUk
Leírás: Franciaország Angliánál raboskodik, közben végig gondolja az életét...
Mesélés: E/1, Franciaország személyében, múlt idő
Sötétség. A sötétség fojtogatóan ölelt körbe, mint valami fekete lepel. Fekete lepel, mely kétségek és félelmek között tartott, mely idebilincselt. Alig láttam valamit ettől a lepeltől, megvakított. Megvakított engem, az áldozatát, és nevetve táncolt körülöttem, jól szórakozva tehetetlenségemen. Legszívesebben elfutottam volna jó messze, hogy soha ne kelljen látnom ezt a helyet, de nem tehettem. Be voltam zárva ebbe a cellába. A sötétség minduntalan nekem esett, röhögött, gúnyolódott rajtam, és egyre jobban taszított a homályba, az őrültség felé.
Hogy mi változott? Semmi. Az életem idáig is egy nagy fekete űr volt, fájdalommal, és veszteségekkel. Mindig azt mondták, hogy a nagy, és hatalmas Franciaország megszerzi amit akar, de most ez a "nagy és hatalmas" Franciaország itt ült egy sötét cellában, mocskosan, erőtlenül, kínok között, mert egy valami, amit a legjobban akar nem lehet az övé. Soha nem is volt, és soha nem is lehet.
Mindig vágytam a mosolyára, hogy rám mosolyogjon, de soha semmit nem kaptam tőle, csak fájdalmat és kínt, egy-egy becsmérlő szót, lenéző pillantást, gúnyos mosolyt. Soha nem vágytam semmi másra, csak a szeretetére, de ehelyett mindig háborút, halált, utálatot kaptam tőle. Ha hozzászólok, elkezd velem veszekedni, ha hozzáérek, undorodva fordul el. Kihasznál, csak szenvedést okoz nekem, ennek ellenére mégsem tudom elfelejteni őt, mégsem tudok lemondani róla.
Szeretem aranyló haját, szeretem zöld szemét, mely a vad, rettegett, egyben gyönyörű óceánt idézi, szeretem makacsságát, szeretem az utálatát, szeretem a boldog, szeretem a sír, mindent szeretek benne, szeretném törékeny testét a karomban tartani... de nem lehet. Mikor bezárt ide, és a sötétség rabjává tett, rájöttem, hogy nekünk nincs megírva a boldog befejezés. Örökké harcolni fogunk, mert harcolnunk kell, az ellentétes oldalakon, elárulnunk egymást, hátba szúrni a másikat, míg a nemzet le nem tűnik, míg el nem ragad végleg a halál.
Könnycseppek gördültek le az arcomon, sós ízt hagyva a számban. Nem bírom tovább ezt a kínt, nem bírom elviselni azt a fájdalmat, a sok gyűlöletet, a sok csatát. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a szerelmed ellen harcolni. Reszketve húztam elő egy kis tőrt: ezt nem találta meg, nem vette el tőlem. Nem akartam szabadulni, minek? Mindennap láthattam az arcát, még ha csak kis időre is, megszoktam már a sötétséget, a magányt, a homályt, a kinti világosság és öröm csak olaj lenne a tűzre. Az elkeseredettség tüzére.
A tőrt a mellkhasamhoz emeltem: elhatározásra jutottam. Nem érdemlek meg még több szenvedést. Elszántan néztem le a kis tőrre: oly kicsinek, oly ártalmatlannak tűnt, pedig igazából kétszínű: ha valaki óvatlan, könnyen kioltja belőle az életet.
Már csak pár centi, és az én életemet is kioltja. Vége lesz minden nyomorúságnak, többé nem kell aggódnom a gazdaság miatt, a pénz miatt, a háborúk miatt, és főleg a szerelem miatt. Az élet számomra egy cérnaszál, és elég csak egy olló, egy vágás, hogy vége szakadjon.
Beleszúrtam a mellkhasamba a tört: iszonyatos kín áradt szét a testemben, csak nyögni voltam képes, a vér patakokban csordogált a számból, és ömlött a mellkhasamból. Előrezuhantam a földre, ott vonaglottam és küszködtem, tudtam, hogy innen már nincsen visszaút. Végül megszűnt minden körülöttem, de még elsuttogtam egy utolsó mondatot:
- Viszlát... Anglia.
Páros: FrUk
Leírás: Franciaország Angliánál raboskodik, közben végig gondolja az életét...
Mesélés: E/1, Franciaország személyében, múlt idő
Sötétség. A sötétség fojtogatóan ölelt körbe, mint valami fekete lepel. Fekete lepel, mely kétségek és félelmek között tartott, mely idebilincselt. Alig láttam valamit ettől a lepeltől, megvakított. Megvakított engem, az áldozatát, és nevetve táncolt körülöttem, jól szórakozva tehetetlenségemen. Legszívesebben elfutottam volna jó messze, hogy soha ne kelljen látnom ezt a helyet, de nem tehettem. Be voltam zárva ebbe a cellába. A sötétség minduntalan nekem esett, röhögött, gúnyolódott rajtam, és egyre jobban taszított a homályba, az őrültség felé.
Hogy mi változott? Semmi. Az életem idáig is egy nagy fekete űr volt, fájdalommal, és veszteségekkel. Mindig azt mondták, hogy a nagy, és hatalmas Franciaország megszerzi amit akar, de most ez a "nagy és hatalmas" Franciaország itt ült egy sötét cellában, mocskosan, erőtlenül, kínok között, mert egy valami, amit a legjobban akar nem lehet az övé. Soha nem is volt, és soha nem is lehet.
Mindig vágytam a mosolyára, hogy rám mosolyogjon, de soha semmit nem kaptam tőle, csak fájdalmat és kínt, egy-egy becsmérlő szót, lenéző pillantást, gúnyos mosolyt. Soha nem vágytam semmi másra, csak a szeretetére, de ehelyett mindig háborút, halált, utálatot kaptam tőle. Ha hozzászólok, elkezd velem veszekedni, ha hozzáérek, undorodva fordul el. Kihasznál, csak szenvedést okoz nekem, ennek ellenére mégsem tudom elfelejteni őt, mégsem tudok lemondani róla.
Szeretem aranyló haját, szeretem zöld szemét, mely a vad, rettegett, egyben gyönyörű óceánt idézi, szeretem makacsságát, szeretem az utálatát, szeretem a boldog, szeretem a sír, mindent szeretek benne, szeretném törékeny testét a karomban tartani... de nem lehet. Mikor bezárt ide, és a sötétség rabjává tett, rájöttem, hogy nekünk nincs megírva a boldog befejezés. Örökké harcolni fogunk, mert harcolnunk kell, az ellentétes oldalakon, elárulnunk egymást, hátba szúrni a másikat, míg a nemzet le nem tűnik, míg el nem ragad végleg a halál.
Könnycseppek gördültek le az arcomon, sós ízt hagyva a számban. Nem bírom tovább ezt a kínt, nem bírom elviselni azt a fájdalmat, a sok gyűlöletet, a sok csatát. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a szerelmed ellen harcolni. Reszketve húztam elő egy kis tőrt: ezt nem találta meg, nem vette el tőlem. Nem akartam szabadulni, minek? Mindennap láthattam az arcát, még ha csak kis időre is, megszoktam már a sötétséget, a magányt, a homályt, a kinti világosság és öröm csak olaj lenne a tűzre. Az elkeseredettség tüzére.
A tőrt a mellkhasamhoz emeltem: elhatározásra jutottam. Nem érdemlek meg még több szenvedést. Elszántan néztem le a kis tőrre: oly kicsinek, oly ártalmatlannak tűnt, pedig igazából kétszínű: ha valaki óvatlan, könnyen kioltja belőle az életet.
Már csak pár centi, és az én életemet is kioltja. Vége lesz minden nyomorúságnak, többé nem kell aggódnom a gazdaság miatt, a pénz miatt, a háborúk miatt, és főleg a szerelem miatt. Az élet számomra egy cérnaszál, és elég csak egy olló, egy vágás, hogy vége szakadjon.
Beleszúrtam a mellkhasamba a tört: iszonyatos kín áradt szét a testemben, csak nyögni voltam képes, a vér patakokban csordogált a számból, és ömlött a mellkhasamból. Előrezuhantam a földre, ott vonaglottam és küszködtem, tudtam, hogy innen már nincsen visszaút. Végül megszűnt minden körülöttem, de még elsuttogtam egy utolsó mondatot:
- Viszlát... Anglia.
2014. szeptember 26., péntek
Emlékképek
Műfaj: Romance, Tragedy
Páros: Franciaország x Szent Johanna
Leírás: Franciaország elalszik a világkonferencia közben, és álmában a múltról szerepelnek emlékképek...
Mesélés: E/3, az álomban/emlékképekben múlt idő, különben jelen idő
Világkonferencia. Az unalmak tárháza. Soha sem történik semmi, általában a globális felmelegedésről van szó, utána vitatkozás, Németország rendet teremt, folytatódik a konferencia, majd' mindenki alszik, egy-egy témánál megint veszekedés, és így tovább...
A mostani konferencia sincs másképp: Amerika beszél, Anglia jegyzetelget, de már ő is kezdi unni az egészet, Görögország alszik, Oroszország mosolyog, Fehéroroszország Oroszországot figyeli, Lengyelország unalmában Litvániát bökdösi a ceruzájának a végével, Japán mangákat rajzol az előtte lévő lapra, Olaszország tésztát rajzolgat és néha megszólal: Ve!, Németország figyel (senki sem tudja, hogy tud mindig figyelni), Ausztria egy dalt komponál, Spanyolország néha-néha meghúzza a mellette ülő Romano kiálló tincsét, aki ilyenkor bokán rúgja őt, a többiek meg szinte mind alszanak.
Franciaország próbál valamennyire figyelni, de nem megy neki: Amerika megint elkezdte az óriás hősös dumáját, amivel álomba ringatja a fél konferenciatermet. Végül Franciaország is elalszik...
Hirtelen egy mezőn találta magát, egy virágcsokrot tartott a kezében. Gyönyörű volt a csokor: fehér íriszekkel volt tele. Beleszagolt a csokorba, majd mosolyogva fordult az érkező felé.
Egy lány volt, elég fiatal, rövid, szőke hajjal és kék szemekkel. Rámosolygott Francisra, aki odanyújtotta neki a csokrot.
- Köszönöm, Francis. - ez a mondat, ez a mosoly, ez a gyönyörű, igéző, tekintet mindennél többet ér Francis számára. Elmélyedt a kék szemekben, szeretettel öleli magához a lányt.
- Szívesen. - mondja kedvesen, de nem engedi el. Nagyon boldog Francis, soha ennyire nem volt boldog. Ez a lány, elég ha ránéz, bármikor boldoggá tudja tenni őt. Ölelkezve álltak a virágos rét közepén, a kék ég alatt, a hajukat fújta a szél... Soha nem engedné el a kajaiból a lányt... Azt kívánta, bár ez a pillanat örökké tartana...
Változott a helyszín: Francis egy erdőben egy fa mögött állt, és kilesett mögüle. A rövid, szőke hajú lány most a fák között sétált, és úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mikor elhaladt mellette, Francis kilépett rejtekhelyéről és hátulról átölelte a lányt.
Ő mosolyogva fordult felé, és közelebb húzódott hozzá.
- Már vártalak. - mondta lágyan Francis, és nekidöntötte a homlokát a lányéhoz.
- Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet. - felelte a lány. - Miről van szó pontosan?
Francis nem sietett a válasszal, mivel nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szeretetteljesen és szenvedélyesen megcsókolta, majd komoran nézett a szemeibe.
- Az angolok megtámadták az országot, el kell mennem, nekem is harcolni... - sóhajtotta Francis.
A lány bánatosan nézett rá, Francisnak megszakadt a szíve ha belenézett ebbe a végtelenül bánatos tekintetbe, meg a gondolattól is, hogy itt kell hagynia őt...
- Kérlek vigyázz magadra! - suttogta a lány: tudta, hogy a háborúkban nincs sok esély a túlélésre. Nem akarta elveszíteni a férfit: nagyon szerette őt.
- Ígérem, hogy visszatérek. - mondta Franciaország. Szorosan ölelte a lányt, búcsúzóul ajkaival csókot lehelt a homlokára, majd hátat fordított neki és elnyelte a rengeteg...
Puskák ropogtak, kardok csattantak egymáson, halottak százai a földön, vér mindenhol. Háború van. Nem annyira régen kezdődött ez a háború az angol és a francia seregek között.
Francis jó pár sebből vérezve, nem törődve a fájdalmaival, kitartóan haladt a tengerhez. Csak egy valaki érdekelte őt. Hirtelen egy fiatal angol katona állta útját, egy pillanatig habozott, hogy a fiúnak is van családja és várhatják otthon, de emlékeztette magát, hogy a saját katonáinak is van családjuk és a haza a legfontosabb; levágta a fiút és haladt tovább.
A tengerhez érve megtalálta őt: a piros angol egyenruháját viselte, szőke haja ezerfelé állt, zöld szemein megcsillant a napfény, fiatal vonásait sebek csúfították el. Gúnyos és lenéző pillantással figyelte a karddal a kezében közeledő Francist.
- Komolyan meg akarsz küzdeni VELEM? - kérdezte kacagva a zöld szemű. - Nálad már jóval erősebb országokat is eltiportam már, te egy senki vagy hozzájuk képest. Csak egy ostoba, piperkőc francia. - köpött a lába elé az angol. - Tudod, én nem csak a tengeren vagyok verhetetlen. - mondta magabiztosan Anglia.
- Majd meglátjuk, hogy hogy fogsz könyörögni az életedért, majd ha eltaposlak, mint egy bogarat, Szemöldök. - felelte Franciaország. - És te mondod rám, hogy piperkőc? Te, aki szinte minden este holt részegen botladozol haza a kocsmából? - mondta gúnyosan Franciaország.
Anglia dühödten kardot rántott és rárontott a franciára. Kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak,
gazdáik szemei az egymás iránt érzett haragtól és gyűlölettől villogtak. Ezután Arthur újra támadott, de Francis hárította. Cselezgették egymást, de egy-két karcolásnál komolyabb sebet egyik sem tudott ejteni a másikban. De végül Arthur kardjának sikerült utat találnia Francis vállához: átdöfte azt. Francis fájdalmában a földre rogyott, Arthur röhögve állt fölötte...
Francis most egy hadi sátorban ült egy asztal fölé görnyedve. Ekkor kinyílt a sátor ajtaja, és a rövid, szőke hajú, kék szemű lány lépett be rajta. Vonásaiból meg lehetett állapítani, hogy elég sok év eltelt az elválásuk óta, idősebb lett.
Francis döbbenten nézett rá: nem tudta, hogy mit akarhat a lány. Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a lány megelőzte:
- Figyelj, Francis... tudom, nem fogod megengedni, de... - kezdte a lány. - Harcolni akarok az angolok ellen! - jelentette ki végül.
Francisban megállt az ütő: jól hallotta? Tényleg azt mondta, hogy harcolni akar?
- M-mit mondtál? - dadogta elkerekedett szemekkel Franciaország.
- Harcolni akarok! - mondta újra nyugodtan a lány.
- De nem lehet! Túl veszélyes! És ráadásul nő vagy! - ellenkezett Franciaország.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a nők nem tudnak úgy harcolni, mint a férfiak? - kérdezte szárazon Johanna.
- Nem úgy értettem! Elhiszem, hogy tudsz úgy harcolni, mint akármelyik férfi, sőt még talán jobban is, de akkor is túl veszélyes! Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik, Johanna?
- Hidd el, nem esik semmi bajom sem. - jelentette ki határozottan és rendíthetetlenül Johanna. - Látomásom is volt erről. - nézett komolyan Francis szemébe. - És a hazáért bármit megteszek!
- Tudom, hogy bármit megtennél, de az angolok nagyon erősek!
- Le fogom győzni őket, hidd el! - makacskodott Johanna.
Francis tudta, hogy Johanna ki fog tartani az akarata mellett. Szomorúan sóhajtott egyet: ezt a menetet Johanna nyerte.
- Rendben van, harcolj. - mondta Francis. Szemeiben fáradtság és beletörődés látszott; mintha hirtelen öregedett volna vagy 10 évet.
- Köszi. - mosolyodott el Johanna, puszit nyomott Francis ajkaira, majd kisietett a sátorból, egyedül hagyva a sötét gondolataiba merülő Franciaországot...
Megint egy csatában volt, de a helyszín változott: Francis egy erdő szélén állt a francia sereggel. Az angolok a kémek által szerzett információk szerint bent voltak az erdőben.
Francis rámosolygott Johannára.
- Készen állsz? - kérdezte tőle.
- Igen. - felelte a lány.
Francis alábecsülte a lány képességeit, mióta beszállt a csatába, folyamatosan verték vissza az angol sereget. Johanna nagyon tehetséges volt, bámulatos ügyességgel, gyorsasággal és precízséggel forgatta a kardot. Annyira, hogy megtette parancsnoknak. De még mindig aggódott érte és figyelte a csatákban.
Francis jelzett a seregnek és nekivágtak az erdőnek. Ahogy beljebb haladtak, úgy sötétedett az erdő, mivel a fák egyre sűrűbben álltak és a lombjaikon keresztül nagyon kevés fény szűrődött be. Egy hatalmas tölgyfa mögött már meg is látták az ellenséges tábort: hadi sátrak ezrei álltak nem messze egymástól, végig az erdőben. A sátrakat elnézve rengetegen lehettek, ráadásul nem voltak annyira gyenge harcosok. Látta Francis, hogy nem lesz könnyű dolguk a francia katonáknak.
Francis már éppen fordult hátra a csapat felé, hogy jelt adjon a támadásra, de ekkor mindenfelől barna ruhás férfiak rontottak rájuk. Burgundiak. Gondolhattam volna, hogy velük szövetkeznek az angolok. Gondolta bosszúsan Francis. Nagy kavarodás tört ki, Francis is szem elől tévesztette Johannát, de úgy gondolta, hogy a lány tud vigyázni magára.
Túl erősek voltak a burgundiak, ráadásul egy idő után csatlakoztak az angolok is a csatába, így Franciaország visszavonulót rendelt el. Egy tisztáson megálltak, miután biztosra mentek, hogy nem követik őket és megszámolták a halottaikat. Rengetegen haltak meg, világos volt, hogy nem tudnak újra támadni.
Az egyik katona idegesen futott Franciaország felé.
- Bonnefoy tábornok, Bonnefoy tábornok, a parancsnok eltűnt!
Francis holtsápadt arccal fordult a katona felé.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak nem vette észre?
- Biztos, uram. Átkutattuk az egész sereget, még a környéket is, de nem találtuk sehol.
Francis idegesen rohant vissza az angol tábor felé, nem törődve az utána kiáltozó katonákkal, csak Johanna körül jártak a gondolatai...
Francis az angol táborban furakodott át a tömegen, de amikor meglátta a felfelé szálló füstöt, tudta, hogy elkésett. De biztatta magát, hogy odaérhet, megmentheti, de legbelül tudta, hogy ez hiú ábránd. Amikor áttört az első embereken, meglátta a máglyát és a lángok között... Johannát. Meg volt kötözve, vörös lángok táncoltak körülötte, és úgy tűnt, mintha nevetnének a jövendő vacsorájukon.
Francis sírva borult a földre. Johanna észrevette, fájdalmasan és szomorúan elmosolyodott és elsuttogott egy szót, majd a lángok elnyelték az arcát is.
Francis nem volt annyira közel hozzá, de így is értette azt a szót. Soha nem felejti el, a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, és azt a szót, amit mondott neki. Iszonyatos fájdalmat érzett: nincs is annál rosszabb, mintha elveszítenénk azt, akit szeretünk, ráadásul a szemünk láttára kell meghalnia. Ennél még a halál is ezerszer jobb. Zokogott és csak zokogott Johanna maradványai felett, nem törődve a körülötte álló angolokkal és a röhögő Angliával.
Most már mindennél jobban gyűlölte Angliát. Fájdalmat, bánatot és gyűlöletet érzett csupán; a többi érzelem elhagyta a szívét. A hamut és a port eltemette egy tisztáson, és senki sem tudja, hogy hol van ez a hely, csak Francis...
- ... Franciaország! Kelj már fel, te idióta!
Ütést érez a fején, erre kinyílnak a szemei, és zavartan néz körül: a konferencia teremben van, és az összes ország őt nézi.
- Na végre, felkeltél, már azt hittük, hogy belehaltál az alvásba. - hall egy gúnyos hangot. Franciaország odafordul és a gúnyos, lenéző tekintetű Angliával találja szemben magát. Szívében fellángol a gyűlölet, de próbál nyugodt maradni.
- Nem lesz ekkora szerencséd, Szemöldök. Különben is, nem nekem nincsenek barátaim. - Arthur dühösen válaszra nyitja a száját, de Francis folytatja. - Ja, bocsi, elfeledkeztem a láthatatlan egyszarvúidról, meg tündéreidről. Fogadjunk nagyon jók társaságnak, akikkel órákat tudsz beszélgetni, közben meg mindenki hülyének néz, mivel a levegővel beszélgetsz. - gúnyolódik a francia.
- Ők igen is léteznek! - csattan fel Arthur. - De, te...
- Fogjátok már be! - hangzik Németország üvöltése. - Minden egyes gyűlésen elkezdtek veszekedni, utána verekedni és ezzel telik el az idő! Fogjátok vissza magatokat, legalább addig, amíg a gyűlés tart, utána azt csináltok, amit akartok!
Németország eléri amit akar: Anglia és Franciaország a gyűlés végéig nem veszekednek, utána némán távoznak a teremből...
- ... és Isten segítsen a másvilágon. Ámen.
Franciaország egy mező közepén térdel, egy fából készült kereszt előtt. Ez egy sír.
Miután befejezi az imádságot, leteszi az íriszekből álló virágcsokrot a kereszt elé, és lehajtja a fejét. Johanna... Miért kellett ennek így történnie? Miért engedtem meg neked, hogy harcolj? Ostoba és fiatal voltam, és az ostobaságom a te életedbe került. Sajnálom...
Pár könnycsepp hull a sírra, de Francis gyorsan letörli a könnyeit és távozik Johanna sírjától.
Rengeteg év eltelt azóta a nap óta, de Francis soha nem felejti el a lángok között szenvedő Johannát. Azóta már a hősiességéért, ügyességéért, és a hazaszeretetéért Szentté avatták Johannát. Francis sok lánnyal járt azóta, de senkivel sem volt tartósabb kapcsolata, és senkit sem szeretett úgy, mint Johannát. Nem felejtette el azt a szót sem, amit a lángok között suttogott el: Szeretlek. Örökre Johannáé lesz a szíve, és ha ez nem is így lenne, akkor sem szeretne senkit sem igazán, mert azon a napon, a máglya előtt megtanulta: Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul... [1]
[1]: idézet: Cassandra Clare: Végzet ereklyéi
Páros: Franciaország x Szent Johanna
Leírás: Franciaország elalszik a világkonferencia közben, és álmában a múltról szerepelnek emlékképek...
Mesélés: E/3, az álomban/emlékképekben múlt idő, különben jelen idő
Világkonferencia. Az unalmak tárháza. Soha sem történik semmi, általában a globális felmelegedésről van szó, utána vitatkozás, Németország rendet teremt, folytatódik a konferencia, majd' mindenki alszik, egy-egy témánál megint veszekedés, és így tovább...
A mostani konferencia sincs másképp: Amerika beszél, Anglia jegyzetelget, de már ő is kezdi unni az egészet, Görögország alszik, Oroszország mosolyog, Fehéroroszország Oroszországot figyeli, Lengyelország unalmában Litvániát bökdösi a ceruzájának a végével, Japán mangákat rajzol az előtte lévő lapra, Olaszország tésztát rajzolgat és néha megszólal: Ve!, Németország figyel (senki sem tudja, hogy tud mindig figyelni), Ausztria egy dalt komponál, Spanyolország néha-néha meghúzza a mellette ülő Romano kiálló tincsét, aki ilyenkor bokán rúgja őt, a többiek meg szinte mind alszanak.
Franciaország próbál valamennyire figyelni, de nem megy neki: Amerika megint elkezdte az óriás hősös dumáját, amivel álomba ringatja a fél konferenciatermet. Végül Franciaország is elalszik...
* * *
Hirtelen egy mezőn találta magát, egy virágcsokrot tartott a kezében. Gyönyörű volt a csokor: fehér íriszekkel volt tele. Beleszagolt a csokorba, majd mosolyogva fordult az érkező felé.
Egy lány volt, elég fiatal, rövid, szőke hajjal és kék szemekkel. Rámosolygott Francisra, aki odanyújtotta neki a csokrot.
- Köszönöm, Francis. - ez a mondat, ez a mosoly, ez a gyönyörű, igéző, tekintet mindennél többet ér Francis számára. Elmélyedt a kék szemekben, szeretettel öleli magához a lányt.
- Szívesen. - mondja kedvesen, de nem engedi el. Nagyon boldog Francis, soha ennyire nem volt boldog. Ez a lány, elég ha ránéz, bármikor boldoggá tudja tenni őt. Ölelkezve álltak a virágos rét közepén, a kék ég alatt, a hajukat fújta a szél... Soha nem engedné el a kajaiból a lányt... Azt kívánta, bár ez a pillanat örökké tartana...
* * *
Változott a helyszín: Francis egy erdőben egy fa mögött állt, és kilesett mögüle. A rövid, szőke hajú lány most a fák között sétált, és úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mikor elhaladt mellette, Francis kilépett rejtekhelyéről és hátulról átölelte a lányt.
Ő mosolyogva fordult felé, és közelebb húzódott hozzá.
- Már vártalak. - mondta lágyan Francis, és nekidöntötte a homlokát a lányéhoz.
- Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet. - felelte a lány. - Miről van szó pontosan?
Francis nem sietett a válasszal, mivel nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szeretetteljesen és szenvedélyesen megcsókolta, majd komoran nézett a szemeibe.
- Az angolok megtámadták az országot, el kell mennem, nekem is harcolni... - sóhajtotta Francis.
A lány bánatosan nézett rá, Francisnak megszakadt a szíve ha belenézett ebbe a végtelenül bánatos tekintetbe, meg a gondolattól is, hogy itt kell hagynia őt...
- Kérlek vigyázz magadra! - suttogta a lány: tudta, hogy a háborúkban nincs sok esély a túlélésre. Nem akarta elveszíteni a férfit: nagyon szerette őt.
- Ígérem, hogy visszatérek. - mondta Franciaország. Szorosan ölelte a lányt, búcsúzóul ajkaival csókot lehelt a homlokára, majd hátat fordított neki és elnyelte a rengeteg...
* * *
Puskák ropogtak, kardok csattantak egymáson, halottak százai a földön, vér mindenhol. Háború van. Nem annyira régen kezdődött ez a háború az angol és a francia seregek között.
Francis jó pár sebből vérezve, nem törődve a fájdalmaival, kitartóan haladt a tengerhez. Csak egy valaki érdekelte őt. Hirtelen egy fiatal angol katona állta útját, egy pillanatig habozott, hogy a fiúnak is van családja és várhatják otthon, de emlékeztette magát, hogy a saját katonáinak is van családjuk és a haza a legfontosabb; levágta a fiút és haladt tovább.
A tengerhez érve megtalálta őt: a piros angol egyenruháját viselte, szőke haja ezerfelé állt, zöld szemein megcsillant a napfény, fiatal vonásait sebek csúfították el. Gúnyos és lenéző pillantással figyelte a karddal a kezében közeledő Francist.
- Komolyan meg akarsz küzdeni VELEM? - kérdezte kacagva a zöld szemű. - Nálad már jóval erősebb országokat is eltiportam már, te egy senki vagy hozzájuk képest. Csak egy ostoba, piperkőc francia. - köpött a lába elé az angol. - Tudod, én nem csak a tengeren vagyok verhetetlen. - mondta magabiztosan Anglia.
- Majd meglátjuk, hogy hogy fogsz könyörögni az életedért, majd ha eltaposlak, mint egy bogarat, Szemöldök. - felelte Franciaország. - És te mondod rám, hogy piperkőc? Te, aki szinte minden este holt részegen botladozol haza a kocsmából? - mondta gúnyosan Franciaország.
Anglia dühödten kardot rántott és rárontott a franciára. Kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak,
gazdáik szemei az egymás iránt érzett haragtól és gyűlölettől villogtak. Ezután Arthur újra támadott, de Francis hárította. Cselezgették egymást, de egy-két karcolásnál komolyabb sebet egyik sem tudott ejteni a másikban. De végül Arthur kardjának sikerült utat találnia Francis vállához: átdöfte azt. Francis fájdalmában a földre rogyott, Arthur röhögve állt fölötte...
* * *
Francis most egy hadi sátorban ült egy asztal fölé görnyedve. Ekkor kinyílt a sátor ajtaja, és a rövid, szőke hajú, kék szemű lány lépett be rajta. Vonásaiból meg lehetett állapítani, hogy elég sok év eltelt az elválásuk óta, idősebb lett.
Francis döbbenten nézett rá: nem tudta, hogy mit akarhat a lány. Szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a lány megelőzte:
- Figyelj, Francis... tudom, nem fogod megengedni, de... - kezdte a lány. - Harcolni akarok az angolok ellen! - jelentette ki végül.
Francisban megállt az ütő: jól hallotta? Tényleg azt mondta, hogy harcolni akar?
- M-mit mondtál? - dadogta elkerekedett szemekkel Franciaország.
- Harcolni akarok! - mondta újra nyugodtan a lány.
- De nem lehet! Túl veszélyes! És ráadásul nő vagy! - ellenkezett Franciaország.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a nők nem tudnak úgy harcolni, mint a férfiak? - kérdezte szárazon Johanna.
- Nem úgy értettem! Elhiszem, hogy tudsz úgy harcolni, mint akármelyik férfi, sőt még talán jobban is, de akkor is túl veszélyes! Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik, Johanna?
- Hidd el, nem esik semmi bajom sem. - jelentette ki határozottan és rendíthetetlenül Johanna. - Látomásom is volt erről. - nézett komolyan Francis szemébe. - És a hazáért bármit megteszek!
- Tudom, hogy bármit megtennél, de az angolok nagyon erősek!
- Le fogom győzni őket, hidd el! - makacskodott Johanna.
Francis tudta, hogy Johanna ki fog tartani az akarata mellett. Szomorúan sóhajtott egyet: ezt a menetet Johanna nyerte.
- Rendben van, harcolj. - mondta Francis. Szemeiben fáradtság és beletörődés látszott; mintha hirtelen öregedett volna vagy 10 évet.
- Köszi. - mosolyodott el Johanna, puszit nyomott Francis ajkaira, majd kisietett a sátorból, egyedül hagyva a sötét gondolataiba merülő Franciaországot...
* * *
Megint egy csatában volt, de a helyszín változott: Francis egy erdő szélén állt a francia sereggel. Az angolok a kémek által szerzett információk szerint bent voltak az erdőben.
Francis rámosolygott Johannára.
- Készen állsz? - kérdezte tőle.
- Igen. - felelte a lány.
Francis alábecsülte a lány képességeit, mióta beszállt a csatába, folyamatosan verték vissza az angol sereget. Johanna nagyon tehetséges volt, bámulatos ügyességgel, gyorsasággal és precízséggel forgatta a kardot. Annyira, hogy megtette parancsnoknak. De még mindig aggódott érte és figyelte a csatákban.
Francis jelzett a seregnek és nekivágtak az erdőnek. Ahogy beljebb haladtak, úgy sötétedett az erdő, mivel a fák egyre sűrűbben álltak és a lombjaikon keresztül nagyon kevés fény szűrődött be. Egy hatalmas tölgyfa mögött már meg is látták az ellenséges tábort: hadi sátrak ezrei álltak nem messze egymástól, végig az erdőben. A sátrakat elnézve rengetegen lehettek, ráadásul nem voltak annyira gyenge harcosok. Látta Francis, hogy nem lesz könnyű dolguk a francia katonáknak.
Francis már éppen fordult hátra a csapat felé, hogy jelt adjon a támadásra, de ekkor mindenfelől barna ruhás férfiak rontottak rájuk. Burgundiak. Gondolhattam volna, hogy velük szövetkeznek az angolok. Gondolta bosszúsan Francis. Nagy kavarodás tört ki, Francis is szem elől tévesztette Johannát, de úgy gondolta, hogy a lány tud vigyázni magára.
Túl erősek voltak a burgundiak, ráadásul egy idő után csatlakoztak az angolok is a csatába, így Franciaország visszavonulót rendelt el. Egy tisztáson megálltak, miután biztosra mentek, hogy nem követik őket és megszámolták a halottaikat. Rengetegen haltak meg, világos volt, hogy nem tudnak újra támadni.
Az egyik katona idegesen futott Franciaország felé.
- Bonnefoy tábornok, Bonnefoy tábornok, a parancsnok eltűnt!
Francis holtsápadt arccal fordult a katona felé.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak nem vette észre?
- Biztos, uram. Átkutattuk az egész sereget, még a környéket is, de nem találtuk sehol.
Francis idegesen rohant vissza az angol tábor felé, nem törődve az utána kiáltozó katonákkal, csak Johanna körül jártak a gondolatai...
* * *
Francis az angol táborban furakodott át a tömegen, de amikor meglátta a felfelé szálló füstöt, tudta, hogy elkésett. De biztatta magát, hogy odaérhet, megmentheti, de legbelül tudta, hogy ez hiú ábránd. Amikor áttört az első embereken, meglátta a máglyát és a lángok között... Johannát. Meg volt kötözve, vörös lángok táncoltak körülötte, és úgy tűnt, mintha nevetnének a jövendő vacsorájukon.
Francis sírva borult a földre. Johanna észrevette, fájdalmasan és szomorúan elmosolyodott és elsuttogott egy szót, majd a lángok elnyelték az arcát is.
Francis nem volt annyira közel hozzá, de így is értette azt a szót. Soha nem felejti el, a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, és azt a szót, amit mondott neki. Iszonyatos fájdalmat érzett: nincs is annál rosszabb, mintha elveszítenénk azt, akit szeretünk, ráadásul a szemünk láttára kell meghalnia. Ennél még a halál is ezerszer jobb. Zokogott és csak zokogott Johanna maradványai felett, nem törődve a körülötte álló angolokkal és a röhögő Angliával.
Most már mindennél jobban gyűlölte Angliát. Fájdalmat, bánatot és gyűlöletet érzett csupán; a többi érzelem elhagyta a szívét. A hamut és a port eltemette egy tisztáson, és senki sem tudja, hogy hol van ez a hely, csak Francis...
* * *
- ... Franciaország! Kelj már fel, te idióta!
Ütést érez a fején, erre kinyílnak a szemei, és zavartan néz körül: a konferencia teremben van, és az összes ország őt nézi.
- Na végre, felkeltél, már azt hittük, hogy belehaltál az alvásba. - hall egy gúnyos hangot. Franciaország odafordul és a gúnyos, lenéző tekintetű Angliával találja szemben magát. Szívében fellángol a gyűlölet, de próbál nyugodt maradni.
- Nem lesz ekkora szerencséd, Szemöldök. Különben is, nem nekem nincsenek barátaim. - Arthur dühösen válaszra nyitja a száját, de Francis folytatja. - Ja, bocsi, elfeledkeztem a láthatatlan egyszarvúidról, meg tündéreidről. Fogadjunk nagyon jók társaságnak, akikkel órákat tudsz beszélgetni, közben meg mindenki hülyének néz, mivel a levegővel beszélgetsz. - gúnyolódik a francia.
- Ők igen is léteznek! - csattan fel Arthur. - De, te...
- Fogjátok már be! - hangzik Németország üvöltése. - Minden egyes gyűlésen elkezdtek veszekedni, utána verekedni és ezzel telik el az idő! Fogjátok vissza magatokat, legalább addig, amíg a gyűlés tart, utána azt csináltok, amit akartok!
Németország eléri amit akar: Anglia és Franciaország a gyűlés végéig nem veszekednek, utána némán távoznak a teremből...
* * *
- ... és Isten segítsen a másvilágon. Ámen.
Franciaország egy mező közepén térdel, egy fából készült kereszt előtt. Ez egy sír.
Miután befejezi az imádságot, leteszi az íriszekből álló virágcsokrot a kereszt elé, és lehajtja a fejét. Johanna... Miért kellett ennek így történnie? Miért engedtem meg neked, hogy harcolj? Ostoba és fiatal voltam, és az ostobaságom a te életedbe került. Sajnálom...
Pár könnycsepp hull a sírra, de Francis gyorsan letörli a könnyeit és távozik Johanna sírjától.
Rengeteg év eltelt azóta a nap óta, de Francis soha nem felejti el a lángok között szenvedő Johannát. Azóta már a hősiességéért, ügyességéért, és a hazaszeretetéért Szentté avatták Johannát. Francis sok lánnyal járt azóta, de senkivel sem volt tartósabb kapcsolata, és senkit sem szeretett úgy, mint Johannát. Nem felejtette el azt a szót sem, amit a lángok között suttogott el: Szeretlek. Örökre Johannáé lesz a szíve, és ha ez nem is így lenne, akkor sem szeretne senkit sem igazán, mert azon a napon, a máglya előtt megtanulta: Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul... [1]
[1]: idézet: Cassandra Clare: Végzet ereklyéi
2014. július 18., péntek
Felismerés
Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff +drabble
Szereplők: Fehéroroszország; Oroszország
Leírás: Hirtelen Fehéroroszország rádöbben, mit is csinált egész végig.
Megjegyzés: Nem szeretem őket szerelmesként, de így viszont nagyon aranyosak :3
Műfaj: Fluff +drabble
Szereplők: Fehéroroszország; Oroszország
Leírás: Hirtelen Fehéroroszország rádöbben, mit is csinált egész végig.
Megjegyzés: Nem szeretem őket szerelmesként, de így viszont nagyon aranyosak :3
Mindig elfut. Mindig megijed. Mindig elrejtőzik. Talán én ijesztem meg?
Fehéroroszországba fájdalmasan hasított a felismerés. Mitől mástól ijedne meg bátyja? Abbahagyta az ajtó kaparását, elhátrált pár lépést. Döbbenten nézte az ajtót, amin mintha egy oroszlán élesítette volna karmait. Ezt én tettem volna?
Hátrált. Mindent megértett. Eddig hogy nem vette észre? Hogy nem vette észre, hogy hogyan tud viselkedni? Talán nem is a horrorfilmbe illő ajtótól futott, inkább a cselekedetei, viselkedése, gondolatai rémisztették meg. Szereti Oroszországot, mint testvér. Hogy jutott neki eszébe házasodni vele? Tényleg ilyen gyerekes vagyok?
Berohant sötét szobájába, levetette magát az ágyra. Bebújt takarója alá, és némán zokogott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mióta eszét tudja, Ivan után kajtatott. Nem tudott magának magyarázatot adni, mit miért csinált egész életében. Vadászott a testvérére. Ez normális?
Kibújt a pléd alól, lemászott az ágyról, felegyenesedett. Odalépkedett a szekrényéhez, levett onnan egy képet. Pontosabban zsírkrétával rajzolt műalkotás volt egy fából készült fényképtartóban, napraforgókat ábrázolt. Ő és testvérei rajzolták egykor. Natalia szívesen megnézett volna egy akkor készült fényképet róluk, hogy akkor is úgy ragaszkodott e az oroszhoz, csak a gond az volt, hogy akkor még nem létezett fényképezőgép. Mellkasához szorította a rajzot.
-Fehéroroszország...- kopogtattak. Ivan óvatos, halk hangja ébresztette fel Belorussziát gondolataiból- Készülődj a vacsorára.
-Rendben bátyus, majd megyek!- a lány hangja remegett, halkabb volt, mint Oroszországé. Ezt testvére rögtön ki is szúrta, ám pár másodperc múlva el is illant összedobni az ételt. Natalia fölsóhajtott, és csak a rajzukat nézte. Majd hirtelen a képet ledobta az ágyra, kirohant a szobájából, a konyha felé vette az irányt. Ott van a bátyus!
Ám mikor a helyiség küszöbéhez ért, megtorpant. Ivan háttal állt neki, a levest kevergette egy fakanállal, észre se vette húgát, ki visszafogva magát leült az asztalhoz. Ölébe ejtette kezét, kihúzta magát. Oroszország hátrafordította fejét, meglátta a lányt. Elkerekedtek szemei.
-Na... Natalia, te mikor...- nem volt ideje befejezni a mondandóját, ugyanis Fehéroroszország erősen átölelte. Halkan szipogott, összekönnyezte bátyja kabátját.
-Sajnálom! Többé nem foglak zaklatni, ha akarod el is megyek... De kérlek, ne utálj ezért! Én jó testvéred akarok lenni, nem a feleséged!
Ivan csak felkacagott. Esze ágában sem volt lerángatni magáról Nataliat. Sőt, közelebb húzta magához húgát.
-Nem utállak, sőt! Örülök, hogy felnőttél!
Fehéroroszország elmosolyodott.
2014. július 14., hétfő
Tökéletes család
Írta: R.Karolina
Műfaj: Drama+függővég
Szereplők: Tajvan (Mei); Kína (Yao); Hongkong (Leon); Korea (Im); Japán (Kiku); Vietnám (Lien)
Leírás: Kína és Hongkong megint összekapott, de most valamiért elfajultak a dolgok, ami Tajvannak egyáltalán nem tetszik.
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Megjegyzés: Nem tudom, hogy tényleg így pikkel Kína Angliára, de ez most ilyen lett..
A tavaszi hangulat akkor sem múlt el, mikor a napos idő zivatarba torkollott. Tajvan elővette a rég nem használt festéket, és virágokat festegetett. Kiku mellette könyökölt, mosolyogva figyelte a lány ügyes kezét, ami gyors ecsetvonásokkal dolgozott, ám a kép nem tűnt elkapkodottnak. A lány nem is emlékezett rá, hogy milyen jó érzés alkotni.
-Elegem van belőled!- hallatszott az ordítás. A konyha ajtaja kivágódott, Kína trappolt ki a helyiségből, kezében egy dobozt szorongatott.
-Most meg mi bajod van? Unod magad, ezért belém kötsz?- értetlenkedett Leon. Széttárt karokkal sietett Yao után.
-És még megkérded? Vedd már észre magad!
A tajvani azonnal fölpattant, érdeklődve nézett az egyik férfiról a másikra.
-Mi történt?- szelíd, lágy hangja kíváncsisággal telt meg.
-Az történt, hogy ez- mutatott a kínai Hongkongra- pontban négykor leül az asztalhoz, és a teát szürcsöli, meg azt a pogácsát majszolja! Tudod ki csinálja még ezt?
-Tudom, Kína, tudom- sóhajtott Tajvan, de Yao nem hagyta abba a magyarázást.
-Anglia! Az iszogatja azt a szörnyű brit teát! Az a nyomorult Anglia!
Kína kiakad. Hongkong üvöltözik vele. Kína visszaüvölt. Mei fáradtan nézett Japánra. Kezdődik. Kiku, mintha meghallotta volna a lány gondolatait, bólintott. Mióta Hongkong visszatért hozzájuk, azóta megvannak ezek a szokásai. A többiek eltekintettek mellette, de Yaonak szemet szúrt. Gyakran kiborult emiatt, rengeteget vitatkozott öccsével. És mivel a kínai ki nem állhatta Angliát, ezért nagyon nehéz volt megnyugtatni őt, ha ilyen szóba került, mint most.
-Már megint mi van?- gazdagodott a társaságuk, Korea sietett le a lépcsőn, érdeklődve nézett körbe.
-Kína azért üvöltözik velem, mert teát iszok!
-Úgy viselkedsz, mint egy angol! Csodálkozol, hogy ordítok?
-Jaj, hagyjátok abba! Ez olyan gyerekes...- állt közéjük Im.
-Ezt te mondod?!- nézett Leon a koreaira.
-Te csak ne szólj be! Olyan lenéző tudsz lenni, mintha a világ vezetőjének hinnéd magad...
-Nem nézem annak magam, de belőlem előbb válhat világvezető, mint belőled! I'm a gentleman[1], nem úgy, mint te, aki ott túrja a fülét, ahol rájön!
Ez durva volt. Korea meghökkenve bámulta testvérét, aki bűntudat nélkül így szemébe hányta a szavakat.
-Szemét... Tudod, hogy ez az én országomban teljesen más[2]...
-Figyeltétek? Angolul beszélt!- szakította félbe a koreai hitetlenkedését Yao- Erre is rászoktál, mint a tea szürtyölgetésre?- lóbálta meg a ládát a fülénél fogva.
-Na azt azonnal visszaadod!
-Álmodban, te rohadt brit! Kapd el, Im!
A dobozt elhajította, Korea pedig rögtön el is kapta. Leon utána rohant, hátulról ráugrott testvérére, lábát összefonta Im mellkasánál. A koreai megtántorodott, ám a ládát időben visszadobta Kínának, aki meg is ragadta a dobozt és a lehetőséget is. Hongkong leugrott Koreáról, sietett a drága holmijáért, de elkésett.Yao egy célzott dobással kihajította a ládát a szakadó esőbe. Az ablak milliónyi darabra tört, amik mindenfelé repültek a becsapódástól.
Hongkong elkerekedett szemekkel nézett az elszánt kínaira.
-Te teljesen hibbant vagy! Mi a fene ütött beléd?!
-Na ebből elég!- ébredt fel sokkos állapotából Mei. Felegyenesedett, kihúzta magát, majd Kínához fordult- Ez nem volt szép, Yao! Az a doboz fontos volt Leonnak, te pedig kihajítottad, és betörted az ablakot! Gondolkozz, mielőtt cselekszel, könyörgök!
-Azt se tudod, mi volt abban a szarban, te csak ne magyarázd meg nekem, mi a helyes és mi nem... Én neveltelek fel téged, nem pedig fordítva! Maradj ki ebből, mert nem tartozik rád!- a kínai szavai feldühítették a lányt, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Hongkong közbekiabált.
-Most mit tett szegény, hogy vele is ordítozol? És igenis neki is van köze ehhez, mert ő is itt él, ő is az állítólagos családunk része...
-Ó, pofa be! Te sem gondolod így, csak azért véded, mert melléd állt! Mekkora nyomorult vagy!- támadta le a hongkongit Korea, ám Hongkong nem vette magára, de azért visszaszólt.
-Én vagyok a nyomorult? Akkor te mi vagy?!
-Igazad van, Leon, te nem nyomorult vagy, hanem egy kibaszott brit!- a kínainak nem volt szokása a káromkodás, de most minden mondatában használt egy-egy trágár szót az öccsére.
-Hagyjátok már abba...!- csattant fel dühösen Japán. Már ő is kiborult.
-Nem hagyja abba ez a rohadék! Nem veszi észre, hogy mekkora barom...
-Ha látnád magad, hogy nyalod ki Yao seggét! Mindent megteszel, amit kér, mindig ott loholsz mellette! Szánalmas vagy!
Hongkong egy mozdulattal felborította az asztalt, amin előbb még Tajvan békésen festegetett. A lapok szanaszét repkedtek a nappaliban, a festék kiborult a szőnyegre, összekeveredtek a színek- a piros és a kék összefolyt, akárcsak a zöld és a fehér, így új színeket kreálva.
-Te jó ég, a szőnyeg!
-Mi a franc?! Te törted be az ablakot, és a kibaszott szőnyegért rinyálsz?! Ez kész...
Mei a zokogás határán állt. Így még sosem fajultak el a dolgok. Mindenkit le lehetett nyugtatni egy kis idő elteltével mindig. Most mi történt? A háttérben mindig ez volt? A kis dühkitörések ezt a nagy kirohanást rejtették? Egymást túlüvöltve vágtak a másik fejéhez sértő szavakat. Ezek a szavak lassacskán összefolytak a nagy kiabálásban, mindenki mondta a magáét, senki sem figyelt senkire. Tajvan a fülére tapasztotta a kezét, behunyta szemét, nem akart semmit sem hallani, látni. Ahogyan a testvérei szidják egymást, ahogyan egyre jobban romlik a család. Nem akarta észrevenni.
-ELEGEM VAN!- visította Yao. Egy pillanatra mindenki elhallgatott- Ez az én házam, itt én vagyok a főnök! Ti pedig itt éltek, én etetlek titeket...
-Mi az, hogy te etetsz?- vágott a szavába Hongkong, ki először elképedt, de ezt a gúny váltotta fel, majd a düh torzította arcát grimaszba- Képzeld, én is tudok főzni, felnőtt vagyok! Simán elboldogulok nélküled is a nagybetűs életben, nem kellesz nekem!
-Téged is ő nevelt fel, neked is bátyád Kína! Te sem lennél sehol nélküle!
-Fogd be, Im!
-Nem fogom be...
-Ebből elég! Itt nem tehetem azt, amihez kedvem van, mert mindenből csak a vita lesz! A hócipőm tele van veletek, én elmegyek!
-Menj, fuss Angliához! Majd megvigasztal a szar pogácsáival!- a kínai szinte szemével fojtogatta Leont. De ő nem is törődött vele.
-Nem hozzá megyek, hanem a hazámba. Gyere Tajvan, hazamegyünk- ragadta meg a lány csuklóját.
-Nem hagyom!
Kína is erősen megmarkolta a karját, és akkorát rántott rajta, hogy ha Meit nem két oldalról fogják, simán eltaknyolt volna. A két férfi mindkét oldaltól rángatta őt, mintha ketté akarnák tépni, szét akarnák szakítani őt. A tajvani lehajtotta fejét, némán folytak könnyei. De erre egyikük sem figyelt fel. Már nem Hongkong hülye szokásairól veszekedtek. Leon teljesen el akart szakadni a kínaitól. És vitte volna magával húgát is.
-Engedjétek már el őt! Nem látjátok, hogy sír?- a két vasmarok engedett a szorításán. Japán magához ölelte Tajvant, de a lány durván ellökte őt magától. A kijárat felé rohant, feltépte az ajtót. Ám Im elkapta kezét, maga felé fordította a lányt.
-Mei, kérlek...
-ENGEDJ EL!- sikította. Koreának nem volt más választása, elengedte őt. A lány kirohant az esőbe, becsapta maga mögött a mahagóniajtót. Hallotta Kikut, ki durván legorombította a többieket, hogy elkergették őt otthonról.
Az utcán sötét volt, talán nyolc, esetleg kilenc óra. A kövér esőcseppek hangos koppanással értek földet. A lámpák fényei megvilágították az elhagyatott utcát. Tajvan megpillantotta Hongkong dobozát, amit egyből fel is kapott, és rohant vele. Rohant a család elől. A jól ismert utakon futott, próbálta lerázni a bátyait, akik utána eredtek, amint felfogták, hogy lánytestvérük elmenekült tőlük. A kanyargós, szűk utcában sikeresen lehagyta őket, ám hallotta, ahogyan szólítgatják őt, meg bocsánatot kérnek. De Meit nem érdekelte. Leült egy ház elé, összekuporodott. Hideg este volt, ráadásul leszakadt az ég, és ő pont ezt a napot választotta a megszökéshez. Hogy elterelje az ilyen gondolatait, kinyitotta Leon ládáját. Egyből megértette mi volt a baja Kínának. A doboz ugyanis egy angol teás szett volt. Porceláncsészék, angol tea és még cukor is volt. Tajvan sírva csukta be a szettet, és letette maga mellé. Nem volt gusztusa ránézni, hogy ezért a kis holmiért ordibáltak egymással a fiúk... azaz, hogy ezzel kezdődött.
Nem bírta magában tartani a bánatát. Egyszerűen nem ment neki. A sikítás kaparta torkát, mint a szomj. A feje majd' szétrobbant, a sok trágár szó ismétlődött benne, amit egymásra mondtak fivérei. Mikor becsukta szemét, látta maga előtt, ahogyan Kína összetöri a ládával az ablakot, majd ahogyan Hongkong felborítja az asztalt, és a boldogságot sugárzó képek, amiket ő festett tönkremennek.
Kihalászta zsebéből telefonját. Rögtön tárcsázta az egyszerű számot, majd a készüléket a füléhez emelte.
-Tajvan?
-Vietnám...- sóhajtott a lány.
-Mei, baj van? Jól hallom, hogy szakad az eső?
-Igen, esik.
-És miért ilyen hangosan?
-Mert kint vagyok az utcán.
-Mi?! Miért?!
A tajvani próbálta nem elbőgni magát. Ajkát harapdálta, szemét behunyta. Lien volt a legjobb barátnője. Ő volt az, akinek mindent elmondhatott, aki jó hallgatóság volt, aki nem kotyogott ki semmit másnak. De a szavak még sem jöttek belőle, mint azt hitte.
-Hol vannak a többiek? Kína, Korea, Hongkong?
-Ők? Ők remekül vannak! Minden olyan... tökéletes- ennyi volt. A nehezen felépített gát megadta magát, Tajvan felzokogott. Jobban összehúzta magán pulcsiját, ami teljesen átázott. Fázott, olyannyira remegett, hogy fogai néha összekoccantak. De semmi pénzért nem ment volna vissza.
Vietnámnak csak egy kérdése volt, mégsem tette fel. Csak magában kereste a választ, de nem találta meg. Ha pedig megkérdezné Meitől, az olyan lenne a lánynak, mint egy döfés a szívében.
Hogyan tudják így megjátszani a tökéletes családot?
[1]: Angol: Úriember vagyok
[2]: A koreai embereknél nem furcsa/ciki/undorító stb., ha az utcán tisztítják a fülüket, ez Koreában teljesen átlagos.
Egy kis magyarázat: Hongkong nagyon sokáig angol gyarmat volt, és sok idő múlva térhetett vissza Kínához.
Műfaj: Drama
Szereplők: Tajvan (Mei); Kína (Yao); Hongkong (Leon); Korea (Im); Japán (Kiku); Vietnám (Lien)
Leírás: Kína és Hongkong megint összekapott, de most valamiért elfajultak a dolgok, ami Tajvannak egyáltalán nem tetszik.
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Megjegyzés: Nem tudom, hogy tényleg így pikkel Kína Angliára, de ez most ilyen lett..
A tavaszi hangulat akkor sem múlt el, mikor a napos idő zivatarba torkollott. Tajvan elővette a rég nem használt festéket, és virágokat festegetett. Kiku mellette könyökölt, mosolyogva figyelte a lány ügyes kezét, ami gyors ecsetvonásokkal dolgozott, ám a kép nem tűnt elkapkodottnak. A lány nem is emlékezett rá, hogy milyen jó érzés alkotni.
-Elegem van belőled!- hallatszott az ordítás. A konyha ajtaja kivágódott, Kína trappolt ki a helyiségből, kezében egy dobozt szorongatott.
-Most meg mi bajod van? Unod magad, ezért belém kötsz?- értetlenkedett Leon. Széttárt karokkal sietett Yao után.
-És még megkérded? Vedd már észre magad!
A tajvani azonnal fölpattant, érdeklődve nézett az egyik férfiról a másikra.
-Mi történt?- szelíd, lágy hangja kíváncsisággal telt meg.
-Az történt, hogy ez- mutatott a kínai Hongkongra- pontban négykor leül az asztalhoz, és a teát szürcsöli, meg azt a pogácsát majszolja! Tudod ki csinálja még ezt?
-Tudom, Kína, tudom- sóhajtott Tajvan, de Yao nem hagyta abba a magyarázást.
-Anglia! Az iszogatja azt a szörnyű brit teát! Az a nyomorult Anglia!
Kína kiakad. Hongkong üvöltözik vele. Kína visszaüvölt. Mei fáradtan nézett Japánra. Kezdődik. Kiku, mintha meghallotta volna a lány gondolatait, bólintott. Mióta Hongkong visszatért hozzájuk, azóta megvannak ezek a szokásai. A többiek eltekintettek mellette, de Yaonak szemet szúrt. Gyakran kiborult emiatt, rengeteget vitatkozott öccsével. És mivel a kínai ki nem állhatta Angliát, ezért nagyon nehéz volt megnyugtatni őt, ha ilyen szóba került, mint most.
-Már megint mi van?- gazdagodott a társaságuk, Korea sietett le a lépcsőn, érdeklődve nézett körbe.
-Kína azért üvöltözik velem, mert teát iszok!
-Úgy viselkedsz, mint egy angol! Csodálkozol, hogy ordítok?
-Jaj, hagyjátok abba! Ez olyan gyerekes...- állt közéjük Im.
-Ezt te mondod?!- nézett Leon a koreaira.
-Te csak ne szólj be! Olyan lenéző tudsz lenni, mintha a világ vezetőjének hinnéd magad...
-Nem nézem annak magam, de belőlem előbb válhat világvezető, mint belőled! I'm a gentleman[1], nem úgy, mint te, aki ott túrja a fülét, ahol rájön!
Ez durva volt. Korea meghökkenve bámulta testvérét, aki bűntudat nélkül így szemébe hányta a szavakat.
-Szemét... Tudod, hogy ez az én országomban teljesen más[2]...
-Figyeltétek? Angolul beszélt!- szakította félbe a koreai hitetlenkedését Yao- Erre is rászoktál, mint a tea szürtyölgetésre?- lóbálta meg a ládát a fülénél fogva.
-Na azt azonnal visszaadod!
-Álmodban, te rohadt brit! Kapd el, Im!
A dobozt elhajította, Korea pedig rögtön el is kapta. Leon utána rohant, hátulról ráugrott testvérére, lábát összefonta Im mellkasánál. A koreai megtántorodott, ám a ládát időben visszadobta Kínának, aki meg is ragadta a dobozt és a lehetőséget is. Hongkong leugrott Koreáról, sietett a drága holmijáért, de elkésett.Yao egy célzott dobással kihajította a ládát a szakadó esőbe. Az ablak milliónyi darabra tört, amik mindenfelé repültek a becsapódástól.
Hongkong elkerekedett szemekkel nézett az elszánt kínaira.
-Te teljesen hibbant vagy! Mi a fene ütött beléd?!
-Na ebből elég!- ébredt fel sokkos állapotából Mei. Felegyenesedett, kihúzta magát, majd Kínához fordult- Ez nem volt szép, Yao! Az a doboz fontos volt Leonnak, te pedig kihajítottad, és betörted az ablakot! Gondolkozz, mielőtt cselekszel, könyörgök!
-Azt se tudod, mi volt abban a szarban, te csak ne magyarázd meg nekem, mi a helyes és mi nem... Én neveltelek fel téged, nem pedig fordítva! Maradj ki ebből, mert nem tartozik rád!- a kínai szavai feldühítették a lányt, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Hongkong közbekiabált.
-Most mit tett szegény, hogy vele is ordítozol? És igenis neki is van köze ehhez, mert ő is itt él, ő is az állítólagos családunk része...
-Ó, pofa be! Te sem gondolod így, csak azért véded, mert melléd állt! Mekkora nyomorult vagy!- támadta le a hongkongit Korea, ám Hongkong nem vette magára, de azért visszaszólt.
-Én vagyok a nyomorult? Akkor te mi vagy?!
-Igazad van, Leon, te nem nyomorult vagy, hanem egy kibaszott brit!- a kínainak nem volt szokása a káromkodás, de most minden mondatában használt egy-egy trágár szót az öccsére.
-Hagyjátok már abba...!- csattant fel dühösen Japán. Már ő is kiborult.
-Nem hagyja abba ez a rohadék! Nem veszi észre, hogy mekkora barom...
-Ha látnád magad, hogy nyalod ki Yao seggét! Mindent megteszel, amit kér, mindig ott loholsz mellette! Szánalmas vagy!
Hongkong egy mozdulattal felborította az asztalt, amin előbb még Tajvan békésen festegetett. A lapok szanaszét repkedtek a nappaliban, a festék kiborult a szőnyegre, összekeveredtek a színek- a piros és a kék összefolyt, akárcsak a zöld és a fehér, így új színeket kreálva.
-Te jó ég, a szőnyeg!
-Mi a franc?! Te törted be az ablakot, és a kibaszott szőnyegért rinyálsz?! Ez kész...
Mei a zokogás határán állt. Így még sosem fajultak el a dolgok. Mindenkit le lehetett nyugtatni egy kis idő elteltével mindig. Most mi történt? A háttérben mindig ez volt? A kis dühkitörések ezt a nagy kirohanást rejtették? Egymást túlüvöltve vágtak a másik fejéhez sértő szavakat. Ezek a szavak lassacskán összefolytak a nagy kiabálásban, mindenki mondta a magáét, senki sem figyelt senkire. Tajvan a fülére tapasztotta a kezét, behunyta szemét, nem akart semmit sem hallani, látni. Ahogyan a testvérei szidják egymást, ahogyan egyre jobban romlik a család. Nem akarta észrevenni.
-ELEGEM VAN!- visította Yao. Egy pillanatra mindenki elhallgatott- Ez az én házam, itt én vagyok a főnök! Ti pedig itt éltek, én etetlek titeket...
-Mi az, hogy te etetsz?- vágott a szavába Hongkong, ki először elképedt, de ezt a gúny váltotta fel, majd a düh torzította arcát grimaszba- Képzeld, én is tudok főzni, felnőtt vagyok! Simán elboldogulok nélküled is a nagybetűs életben, nem kellesz nekem!
-Téged is ő nevelt fel, neked is bátyád Kína! Te sem lennél sehol nélküle!
-Fogd be, Im!
-Nem fogom be...
-Ebből elég! Itt nem tehetem azt, amihez kedvem van, mert mindenből csak a vita lesz! A hócipőm tele van veletek, én elmegyek!
-Menj, fuss Angliához! Majd megvigasztal a szar pogácsáival!- a kínai szinte szemével fojtogatta Leont. De ő nem is törődött vele.
-Nem hozzá megyek, hanem a hazámba. Gyere Tajvan, hazamegyünk- ragadta meg a lány csuklóját.
-Nem hagyom!
Kína is erősen megmarkolta a karját, és akkorát rántott rajta, hogy ha Meit nem két oldalról fogják, simán eltaknyolt volna. A két férfi mindkét oldaltól rángatta őt, mintha ketté akarnák tépni, szét akarnák szakítani őt. A tajvani lehajtotta fejét, némán folytak könnyei. De erre egyikük sem figyelt fel. Már nem Hongkong hülye szokásairól veszekedtek. Leon teljesen el akart szakadni a kínaitól. És vitte volna magával húgát is.
-Engedjétek már el őt! Nem látjátok, hogy sír?- a két vasmarok engedett a szorításán. Japán magához ölelte Tajvant, de a lány durván ellökte őt magától. A kijárat felé rohant, feltépte az ajtót. Ám Im elkapta kezét, maga felé fordította a lányt.
-Mei, kérlek...
-ENGEDJ EL!- sikította. Koreának nem volt más választása, elengedte őt. A lány kirohant az esőbe, becsapta maga mögött a mahagóniajtót. Hallotta Kikut, ki durván legorombította a többieket, hogy elkergették őt otthonról.
Az utcán sötét volt, talán nyolc, esetleg kilenc óra. A kövér esőcseppek hangos koppanással értek földet. A lámpák fényei megvilágították az elhagyatott utcát. Tajvan megpillantotta Hongkong dobozát, amit egyből fel is kapott, és rohant vele. Rohant a család elől. A jól ismert utakon futott, próbálta lerázni a bátyait, akik utána eredtek, amint felfogták, hogy lánytestvérük elmenekült tőlük. A kanyargós, szűk utcában sikeresen lehagyta őket, ám hallotta, ahogyan szólítgatják őt, meg bocsánatot kérnek. De Meit nem érdekelte. Leült egy ház elé, összekuporodott. Hideg este volt, ráadásul leszakadt az ég, és ő pont ezt a napot választotta a megszökéshez. Hogy elterelje az ilyen gondolatait, kinyitotta Leon ládáját. Egyből megértette mi volt a baja Kínának. A doboz ugyanis egy angol teás szett volt. Porceláncsészék, angol tea és még cukor is volt. Tajvan sírva csukta be a szettet, és letette maga mellé. Nem volt gusztusa ránézni, hogy ezért a kis holmiért ordibáltak egymással a fiúk... azaz, hogy ezzel kezdődött.
Nem bírta magában tartani a bánatát. Egyszerűen nem ment neki. A sikítás kaparta torkát, mint a szomj. A feje majd' szétrobbant, a sok trágár szó ismétlődött benne, amit egymásra mondtak fivérei. Mikor becsukta szemét, látta maga előtt, ahogyan Kína összetöri a ládával az ablakot, majd ahogyan Hongkong felborítja az asztalt, és a boldogságot sugárzó képek, amiket ő festett tönkremennek.
Kihalászta zsebéből telefonját. Rögtön tárcsázta az egyszerű számot, majd a készüléket a füléhez emelte.
-Tajvan?
-Vietnám...- sóhajtott a lány.
-Mei, baj van? Jól hallom, hogy szakad az eső?
-Igen, esik.
-És miért ilyen hangosan?
-Mert kint vagyok az utcán.
-Mi?! Miért?!
A tajvani próbálta nem elbőgni magát. Ajkát harapdálta, szemét behunyta. Lien volt a legjobb barátnője. Ő volt az, akinek mindent elmondhatott, aki jó hallgatóság volt, aki nem kotyogott ki semmit másnak. De a szavak még sem jöttek belőle, mint azt hitte.
-Hol vannak a többiek? Kína, Korea, Hongkong?
-Ők? Ők remekül vannak! Minden olyan... tökéletes- ennyi volt. A nehezen felépített gát megadta magát, Tajvan felzokogott. Jobban összehúzta magán pulcsiját, ami teljesen átázott. Fázott, olyannyira remegett, hogy fogai néha összekoccantak. De semmi pénzért nem ment volna vissza.
Vietnámnak csak egy kérdése volt, mégsem tette fel. Csak magában kereste a választ, de nem találta meg. Ha pedig megkérdezné Meitől, az olyan lenne a lánynak, mint egy döfés a szívében.
Hogyan tudják így megjátszani a tökéletes családot?
[1]: Angol: Úriember vagyok
[2]: A koreai embereknél nem furcsa/ciki/undorító stb., ha az utcán tisztítják a fülüket, ez Koreában teljesen átlagos.
Egy kis magyarázat: Hongkong nagyon sokáig angol gyarmat volt, és sok idő múlva térhetett vissza Kínához.
2014. július 13., vasárnap
A tenger mélyén
Írta: R.Karolina
Műfaj: Angst +függővég
Szereplők: Spanyolország; Anglia; Romano/ Dél-Olaszország
Leírás: Spanyolország és Anglia harcot vív a tengeren, az angolok túlerőben.
Megjegyzés: Szadista hangulat egyenlő a szadista novellával...
A hullámok mérhetetlen erővel csapkodták a hajó oldalát, ám feltehetőleg az bírta a nagy strapát. A gyönyörű kékség szertefoszlott, a türkizkék víz szürkének hatott. Villámok sújtottak le a tenger felszínére, egy pillanatig megvilágítást adva. A kövér esőcseppek nagyokat koppantak a kalózhajó fedélzetén, illetve a spanyol kapitány, Antonio kalapján. Az eget eltakarták a koromfekete felhők, melyek összegyülekezve hozták a tengerre a sötétséget. A szél hevesen fújta Spanyolország hosszú kabátját, büszkén kimutatva alóla a fényesen csillogó kardot.
A nagy vihar ellenére a brit kalózhajó továbbra is rettenetes ágyúgolyó áradattal támadta Antoniot. Hajója megingott a vízen, mikor a tüzelés célba talált, a kapitány meg nekivágódott a korlátnak. Beverte bordáját, véres kezét oldalára tapasztva támaszkodott fel, szerezte vissza egyensúlyát. Átnézett a másik kalózhajóra, meg is pillantotta Angliát. Szőke haja kócosan lógott bele elszántságtól csillogó zöld szemébe. Sápadt bőre, alacsonyabb mérete és kisfiús arca ellenére megvolt a maga kegyetlensége, amit nem félt kimutatni. Magabiztos mosolya azt sugallta, biztos benne, hogy ezt a csatát ő és kalózai nyerik.
Ám Spanyolország nem adta fel olyan könnyen. Akkor is harciasan kivonta kardját, mikor az angolok megkezdték a csáklyázást. A kötelek átlendültek egyik hajóról a másikra, kalózok egymásnak esve küzdöttek. A brit pengék sebesen mészárolták a spanyolokat, kiknek semmi esélyük sem volt támadni, illetve védekezni.
Antonio előtt lecsapták a pallót, amin Arthur gondtalanul átsétált. Két kardját megmarkolva, tárt karokkal lassan lépdelt Spanyolország felé. Ravasz mosolyát villantva ellenségére szólalt meg.
-Nem csodás a ma este? Amikor a tenger a spanyolok vérétől lesz vörös...- hangjában gúny keveredett némi éllel. Zöld szemében fellángolt a győzni akarás vágya. Antonio legszívesebben beleköpött volna, eloltva azt a tüzet.
-Álmodik a nyomor... vagyis az angol- Arthur arcán mintha átvillant volna valami, de lehetséges, hogy a becsapódó villám tévesztette meg a spanyolt.
Anglia léptei felgyorsultak, magasba emelte kardjait. Talán két méter se volt köztük, azonban az angol, mintha szárnyai lettek volna, magasba emelkedett, szinte repült. A nekifutásból jött ugrás váratlanul érte Spanyolországot, ám reflexből fegyverét odakapva nehezen, de sikerült kivédnie a támadást.
Megtántorodott. Anglia vicsorogva pörgette kezében fegyvereit. Majd időt nem hagyva, újra a spanyol felé indult, aki készen állt lelkileg a megmérkőztetésre. Arthur profin forgatta a kardot, gyorsasága utolérhetetlen volt. A spanyolnak csak arra tellett, hogy kivédje a támadásokat, ám a kettő még mindig több, mint az egy, így nem kevés sérülést szerzett Antonio.
A brit, a már gyenge Spanyolország mellkasába akkorát rúgott, hogy az hátraesett. Éles fájdalom nyilallt minden porcikájába, ám ezt nem kimutatva könyökölt fel, és nézett a fölé magasló Arthurra. Anglia egyik kardja éles hegyével felemelte Antonio állát, ki undorral nézett bele az angol szempárba. Arthur felnevetett, pontosabban a képébe röhögött, majd komor arccal hajolt közelebb a spanyolhoz.
-A világ minden pontján vannak gyarmataim. India, Ausztrália, Hongkong, Amerikáról nem is beszélve! De te...? Te csak egy nyomorult senkiházi vagy, aki próbálkozik felérni hozzám. Én vagyok a hódító! Én vagyok a kalóz! Nem te- Arthur mindig is jól bánt a szavakkal, olyan hanglejtéssel tudta mondani őket, hogy azok teljesen más képességet kaptak, erősebbel lettek. Ám Antonio arckifejezése nem változott unottan leste az angolt.
-Le vagy szarva- jelentette ki, mintha nem éppen az utolsó szavait mondaná. Hangjában csöppnyi félelem sem volt, csak az a lenéző hangsúly vitte a pálmát.
Anglia arca grimaszba torzult. Érzelmek váltották egymást arcán, mindent ki lehetett olvasni szeméből, de felismerni csak a haragot ismerte föl a spanyol. A brit végül felegyenesedett, kihúzta magát. Lenézően pillantott Spanyolországra.
-Hát jó. Te akartad.
Antonio belenézett Anglia szürkének ható szemébe. Látta benne saját tükörképét. Látta, ahogyan ijedtség ül ki arcán, majd pusztán a kard hideg érintésének döbbenetét. Érezte, ahogyan a penge mélyen mellkasába fúródik. Éles fájdalom nyilallt szíve fölé, ahol a kardot átdöfte rajta Arthur. Ingén elterjedt a vörös folt, Spanyolország rátapasztotta kezét, majd eldőlt.
Arthur belerúgott oldalába, majd tovább állt, elvinni a zsákmányt, esetleg kalózait elrabolni. Ám ezek tudatában Antonio mégsem akart tenni semmit. Inkább csak bámulta a tüzet, ami hajóján pusztított. A vörös lángok csápokként ragadták meg a hajótestet, és húzták lefele a sötét tengerbe. Emberek jajveszékelő ordításai is csak egy hang volt az ezer közül, ami fülét bántotta- a tűz ropogása, a szél süvítése, a tenger moraja, az esőcseppek kopogása, az ég dörgése.
És Anglia kapzsi nevetése.
A talaj megingott alatta, víz mosta testét. A felismerés döbbenetesen, már-már fájdalmasan hasított belé- süllyed a hajó. De a tudat, ami emésztette őt, hogy nem tud ellene tenni semmit, sokkal rosszabb volt. A kalózait a britek vagy a tűz ölte meg. És akik ezeket túl is élték, most megfulladnak az otthonul szolgáló tengeren. Ám Spanyolország nem tud meghalni.
A kalózhajónak végleg befellegzett, a tenger magával ragadta a spanyolt. Kapkodva próbált felszínre törni, levegőhöz jutni, de ez csak hátráltatta őt. A sebből vér ömlött, vörösre színezve a vizet. Igaza volt Angliának- gondolta- A spanyol vér folyik.
A maró érzés ringatta el őt egy mély álomba, amiben talán még boldog is lehet. De már a tenger mélyén sem volt miért aggódnia- az égető fájdalmat mindig lehűti a fagyos víz.
Romano minden nap, pontban délben kint ücsörgött gondviselője zöld gyepén. Tarkábbnál tarkább virágokat gyűjtött egy csokorba, hogy azt majd odaadhassa a spanyolnak. A kicsi Lovino minden nap, pontban délben várta Spanyolországot, mert ő tudta, hogy vissza fog jönni. Bármit is hallott a spanyol palotában- legyen az büdös pletyka, vagy igaz hír-, ő biztos volt benne.
Az aznapi csokor elkészült, margaréta illatozott kicsi kezében. Egy piros szalaggal összekötötte, majd egy kis lapocskára ráírta a mindennapit:
"Barom Spanyolország!
Tudom, hogy baleseted volt, de a picsába is, kurvára hiányzol! Remélem mikor hazatérni támad kedved, jól pöcsbe rúghatlak, de azért fogd ezt a csokrot, és csípjen meg legalább egy méhecske.
Rohadj meg,
Romano"
Elégedetten tette le maga mellé a csokrot, majd körülnézett a kertben. A nap fényesen sütött, kellemesen meleg, tavaszi nap volt. A méhek szorgosan gyűjtötték a virágport különféle színes növényekből, míg a tücskök megállás nélkül hegedültek nekik. A lágy szellő belekapott a gyermek sötét hajába, amit ő minden kivétel nélkül élvezett. Mély lélegzetet vett a friss levegőből, ami úgy járta át a tüdejét, mintha méreg lenne. A látványt csakis a droghoz lehetett hasonlítani- nem bír az ember betelni vele.
Csörömpölés zökkentette ki gondolataiból Romanot. A kapu zárult! Csakis az lehet! Mellkasához szorítva a kis csokrot futott a kapuig. Meg volt róla győződve, hogy Antonio tért haza. És igaza is volt.
Vagy öt emberrel sétált be a birtokra Spanyolország. Mikor megpillantotta az őt kíváncsian kémlelő kisgyereket, megindult felé. Az egyik ember el akarta kapni karját, de a spanyol nem hagyta magát, akadály nélkül, sántítva közeledett Lovino felé. Általában napbarnított bőre most hófehér volt, szeméből kiszökött minden élet, csak a meggyötörtség látszott. Bánatot sugárzott aurája, ami meglehetősen szokatlan volt a folyton boldog spanyolnál.
Romano elkerekedett szemmel nézte Antoniot, aki letérdelt elé. Szomorúan elmosolyodott, kalózkapitány kalapját ráhelyezte a kicsi olasz fejére. Remegő, bekötött kezével a babás arcát simogatta. Nem szólt egy szót sem. A gyermek sem szólalt meg. Döbbenten bámulta Spanyolországot, aki mintha tíz évet öregedett volna.
Majd a spanyol behunyta zöld, fáradt szemét, és belerogyott Lovino karjaiba. A fiú ijedtében felsikított. Emberek rohantak hozzá, karjából kirángatták az egykori eszméletlen kalózt, és a ház felé rohantak vele. Romano könnyeivel küszködve nézett Antonio után, majd felvette a leejtett virágot. A fehér margaréták szirmait vörös foltok díszítették.
Műfaj: Angst +függővég
Szereplők: Spanyolország; Anglia; Romano/ Dél-Olaszország
Leírás: Spanyolország és Anglia harcot vív a tengeren, az angolok túlerőben.
Megjegyzés: Szadista hangulat egyenlő a szadista novellával...
A hullámok mérhetetlen erővel csapkodták a hajó oldalát, ám feltehetőleg az bírta a nagy strapát. A gyönyörű kékség szertefoszlott, a türkizkék víz szürkének hatott. Villámok sújtottak le a tenger felszínére, egy pillanatig megvilágítást adva. A kövér esőcseppek nagyokat koppantak a kalózhajó fedélzetén, illetve a spanyol kapitány, Antonio kalapján. Az eget eltakarták a koromfekete felhők, melyek összegyülekezve hozták a tengerre a sötétséget. A szél hevesen fújta Spanyolország hosszú kabátját, büszkén kimutatva alóla a fényesen csillogó kardot.
A nagy vihar ellenére a brit kalózhajó továbbra is rettenetes ágyúgolyó áradattal támadta Antoniot. Hajója megingott a vízen, mikor a tüzelés célba talált, a kapitány meg nekivágódott a korlátnak. Beverte bordáját, véres kezét oldalára tapasztva támaszkodott fel, szerezte vissza egyensúlyát. Átnézett a másik kalózhajóra, meg is pillantotta Angliát. Szőke haja kócosan lógott bele elszántságtól csillogó zöld szemébe. Sápadt bőre, alacsonyabb mérete és kisfiús arca ellenére megvolt a maga kegyetlensége, amit nem félt kimutatni. Magabiztos mosolya azt sugallta, biztos benne, hogy ezt a csatát ő és kalózai nyerik.
Ám Spanyolország nem adta fel olyan könnyen. Akkor is harciasan kivonta kardját, mikor az angolok megkezdték a csáklyázást. A kötelek átlendültek egyik hajóról a másikra, kalózok egymásnak esve küzdöttek. A brit pengék sebesen mészárolták a spanyolokat, kiknek semmi esélyük sem volt támadni, illetve védekezni.
Antonio előtt lecsapták a pallót, amin Arthur gondtalanul átsétált. Két kardját megmarkolva, tárt karokkal lassan lépdelt Spanyolország felé. Ravasz mosolyát villantva ellenségére szólalt meg.
-Nem csodás a ma este? Amikor a tenger a spanyolok vérétől lesz vörös...- hangjában gúny keveredett némi éllel. Zöld szemében fellángolt a győzni akarás vágya. Antonio legszívesebben beleköpött volna, eloltva azt a tüzet.
-Álmodik a nyomor... vagyis az angol- Arthur arcán mintha átvillant volna valami, de lehetséges, hogy a becsapódó villám tévesztette meg a spanyolt.
Anglia léptei felgyorsultak, magasba emelte kardjait. Talán két méter se volt köztük, azonban az angol, mintha szárnyai lettek volna, magasba emelkedett, szinte repült. A nekifutásból jött ugrás váratlanul érte Spanyolországot, ám reflexből fegyverét odakapva nehezen, de sikerült kivédnie a támadást.
Megtántorodott. Anglia vicsorogva pörgette kezében fegyvereit. Majd időt nem hagyva, újra a spanyol felé indult, aki készen állt lelkileg a megmérkőztetésre. Arthur profin forgatta a kardot, gyorsasága utolérhetetlen volt. A spanyolnak csak arra tellett, hogy kivédje a támadásokat, ám a kettő még mindig több, mint az egy, így nem kevés sérülést szerzett Antonio.
A brit, a már gyenge Spanyolország mellkasába akkorát rúgott, hogy az hátraesett. Éles fájdalom nyilallt minden porcikájába, ám ezt nem kimutatva könyökölt fel, és nézett a fölé magasló Arthurra. Anglia egyik kardja éles hegyével felemelte Antonio állát, ki undorral nézett bele az angol szempárba. Arthur felnevetett, pontosabban a képébe röhögött, majd komor arccal hajolt közelebb a spanyolhoz.
-A világ minden pontján vannak gyarmataim. India, Ausztrália, Hongkong, Amerikáról nem is beszélve! De te...? Te csak egy nyomorult senkiházi vagy, aki próbálkozik felérni hozzám. Én vagyok a hódító! Én vagyok a kalóz! Nem te- Arthur mindig is jól bánt a szavakkal, olyan hanglejtéssel tudta mondani őket, hogy azok teljesen más képességet kaptak, erősebbel lettek. Ám Antonio arckifejezése nem változott unottan leste az angolt.
-Le vagy szarva- jelentette ki, mintha nem éppen az utolsó szavait mondaná. Hangjában csöppnyi félelem sem volt, csak az a lenéző hangsúly vitte a pálmát.
Anglia arca grimaszba torzult. Érzelmek váltották egymást arcán, mindent ki lehetett olvasni szeméből, de felismerni csak a haragot ismerte föl a spanyol. A brit végül felegyenesedett, kihúzta magát. Lenézően pillantott Spanyolországra.
-Hát jó. Te akartad.
Antonio belenézett Anglia szürkének ható szemébe. Látta benne saját tükörképét. Látta, ahogyan ijedtség ül ki arcán, majd pusztán a kard hideg érintésének döbbenetét. Érezte, ahogyan a penge mélyen mellkasába fúródik. Éles fájdalom nyilallt szíve fölé, ahol a kardot átdöfte rajta Arthur. Ingén elterjedt a vörös folt, Spanyolország rátapasztotta kezét, majd eldőlt.
Arthur belerúgott oldalába, majd tovább állt, elvinni a zsákmányt, esetleg kalózait elrabolni. Ám ezek tudatában Antonio mégsem akart tenni semmit. Inkább csak bámulta a tüzet, ami hajóján pusztított. A vörös lángok csápokként ragadták meg a hajótestet, és húzták lefele a sötét tengerbe. Emberek jajveszékelő ordításai is csak egy hang volt az ezer közül, ami fülét bántotta- a tűz ropogása, a szél süvítése, a tenger moraja, az esőcseppek kopogása, az ég dörgése.
És Anglia kapzsi nevetése.
A talaj megingott alatta, víz mosta testét. A felismerés döbbenetesen, már-már fájdalmasan hasított belé- süllyed a hajó. De a tudat, ami emésztette őt, hogy nem tud ellene tenni semmit, sokkal rosszabb volt. A kalózait a britek vagy a tűz ölte meg. És akik ezeket túl is élték, most megfulladnak az otthonul szolgáló tengeren. Ám Spanyolország nem tud meghalni.
A kalózhajónak végleg befellegzett, a tenger magával ragadta a spanyolt. Kapkodva próbált felszínre törni, levegőhöz jutni, de ez csak hátráltatta őt. A sebből vér ömlött, vörösre színezve a vizet. Igaza volt Angliának- gondolta- A spanyol vér folyik.
A maró érzés ringatta el őt egy mély álomba, amiben talán még boldog is lehet. De már a tenger mélyén sem volt miért aggódnia- az égető fájdalmat mindig lehűti a fagyos víz.
***
Romano minden nap, pontban délben kint ücsörgött gondviselője zöld gyepén. Tarkábbnál tarkább virágokat gyűjtött egy csokorba, hogy azt majd odaadhassa a spanyolnak. A kicsi Lovino minden nap, pontban délben várta Spanyolországot, mert ő tudta, hogy vissza fog jönni. Bármit is hallott a spanyol palotában- legyen az büdös pletyka, vagy igaz hír-, ő biztos volt benne.
Az aznapi csokor elkészült, margaréta illatozott kicsi kezében. Egy piros szalaggal összekötötte, majd egy kis lapocskára ráírta a mindennapit:
"Barom Spanyolország!
Tudom, hogy baleseted volt, de a picsába is, kurvára hiányzol! Remélem mikor hazatérni támad kedved, jól pöcsbe rúghatlak, de azért fogd ezt a csokrot, és csípjen meg legalább egy méhecske.
Rohadj meg,
Romano"
Elégedetten tette le maga mellé a csokrot, majd körülnézett a kertben. A nap fényesen sütött, kellemesen meleg, tavaszi nap volt. A méhek szorgosan gyűjtötték a virágport különféle színes növényekből, míg a tücskök megállás nélkül hegedültek nekik. A lágy szellő belekapott a gyermek sötét hajába, amit ő minden kivétel nélkül élvezett. Mély lélegzetet vett a friss levegőből, ami úgy járta át a tüdejét, mintha méreg lenne. A látványt csakis a droghoz lehetett hasonlítani- nem bír az ember betelni vele.
Csörömpölés zökkentette ki gondolataiból Romanot. A kapu zárult! Csakis az lehet! Mellkasához szorítva a kis csokrot futott a kapuig. Meg volt róla győződve, hogy Antonio tért haza. És igaza is volt.
Vagy öt emberrel sétált be a birtokra Spanyolország. Mikor megpillantotta az őt kíváncsian kémlelő kisgyereket, megindult felé. Az egyik ember el akarta kapni karját, de a spanyol nem hagyta magát, akadály nélkül, sántítva közeledett Lovino felé. Általában napbarnított bőre most hófehér volt, szeméből kiszökött minden élet, csak a meggyötörtség látszott. Bánatot sugárzott aurája, ami meglehetősen szokatlan volt a folyton boldog spanyolnál.
Romano elkerekedett szemmel nézte Antoniot, aki letérdelt elé. Szomorúan elmosolyodott, kalózkapitány kalapját ráhelyezte a kicsi olasz fejére. Remegő, bekötött kezével a babás arcát simogatta. Nem szólt egy szót sem. A gyermek sem szólalt meg. Döbbenten bámulta Spanyolországot, aki mintha tíz évet öregedett volna.
Majd a spanyol behunyta zöld, fáradt szemét, és belerogyott Lovino karjaiba. A fiú ijedtében felsikított. Emberek rohantak hozzá, karjából kirángatták az egykori eszméletlen kalózt, és a ház felé rohantak vele. Romano könnyeivel küszködve nézett Antonio után, majd felvette a leejtett virágot. A fehér margaréták szirmait vörös foltok díszítették.
Dalszöveg: Németország
Japánul
Oi, oi Vatti biiru wo choudai
Oi, oi Mutti, oi, oi Mutti
Mukashi ni kureta wurusuto no
Ano aji waurerarenai'nda
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Ore wa Doitsu
Marukaite chikyuu
Jitto mite chikyuu
Hyotto shite chikyuu
Ore wa Doitsu
Aa hitofude de
Mieru subarashii sekai
Asobi ni mo souji ni mo
Shinken da
(Sewa no yakeru yatsu nanka hottoite kyou dake wa ore ga shuyaku da!)
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Ore wa Doitsu
Marukaite chikyuu
Hatto shite chikyuu
Funzori kaette chikyuu
Ore wa Doitsu
Aa hitoyude de
Nakeru shiawase no reshipi
(Yume wo chouzume ni shita no sa)
Kuro-koshou fureba kanpeki da
Geki uma!
Hei, hei bruder biiru wo choudai
Tsuide ni schwester tsuide kurenaika
Oi, oi opa heiwa ga ichiban
Ii ko da baby (kimi no tame nimo da)
Oi, oi vati chiizu mo choudai
Oi, oi mutti
Oi, oi mutti
Mukashi ni kureta wurusuto no
Ano aji ga wasurerarenainda!
Hititsu no shumi wa
Kuuhen zukuri
(Kuuhen! ...Otto, shikkei!)
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Marukaite chikyuu
Ore wa Doitsu
Aa hitofude de
Mieru subarashii sekai
Asobi ni mo souji ni mo
Shinken da!
Aa sekai juu ni
Nemuru shiawase no reshipi
Gaido-bon katate ni micchiri to
Tanken da!
(Ijou!)
Magyarul
Hé, hé apám, adj sört!
Hé, hé anyám, hé, hé anyám!
Annak a kolbásznak az ízét
Soha nem felejtem el!
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Németország vagyok!
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Nézd még egy darabig, az a Föld,
Hát ez történetesen a Föld,
Németország vagyok!
Ó, az a híres világ
Egy ecsettel lefesthetem!
Ha játszok, vagy ha takarítok
Én mindig komoly vagyok!
(Ne aggódj a neveletlen gyerek miatt, ma ugyanis én vagyok a főszereplő!)
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Németország vagyok!
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Lépj vissza, az a Föld,
Dőlj hátra, az a Föld,
Németország vagyok!
Egy recept,
Amitől boldogan folynak majd könnyeid!
(Én már álmodtam kolbászról)
Kevéske bors tökéletessé teszi,
Nagyon finom!
Hé, hé bátyám, adjál sört,
Hé, hé nővérem, te is vegyél magadnak,
Kérlek nagyapa, a béke a legjobb!
Jó kisbaba (ezt a te kedvedért)
Hé, hé apám, hozz egy kis sajtot is,
Hé, hé anyám
Hé, hé anyám
Annak a kolbásznak az ízét
Sosem fogom elfelejteni!
Rettenetesen titkos hobbim
A sütemény sütés
(Sütemény! ...Ó, sajnálom!)
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Rajzolj egy kört, az a Föld,
Németország vagyok!
Ó, a híres világ
Egy ecsettel lefesthetem!
Ha játszok, vagy ha takarítok
Én mindig komoly vagyok!
Ó, örömmámorban alszik
Az egész világ
Térképemmel a kezemben
Felfedezésre indulunk!
(Ez mind!)
Napraforgó
Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff
Szereplők: Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország
Leírás: Oroszország depressziós, Ukrajna segíteni akar rajta.
Megjegyzés: Az ötlet utazás közben, napraforgók láttán jött :3
A Szovjetunió már elkezdte bomlását. Nem sok van hátra. A napok egyre hosszabbnak tűnnek, az éjjelek meg az örökkévalóságnak felelnek meg. A kegyetlen jég, ami összetartotta az uniós országokat, olvadozni kezdett, mint a fagylalt a kánikulában. Minden egyes csepp, ami földet ért, új vitát szült, a megegyezés egy elérhetetlen álom, amiért egész életében kajtat az ember. A feszültség körülzárja a Szovjetuniót, majd felemészti a sötétség.
Oroszország sem volt jó állapotban. Bánatát az ivásba fojtotta, egész nap csak a vodkát vedelte. A sötét szobába ült magányosan, és magába zuhant. Fontos volt számára a Szovjetunió, mintha egész létét jelentené neki. A sarló és a kalapács ragyogó életet élt, akár egy csillag. De ebből csak egy meteor lett, ami fénysebességgel zuhan a vesztébe lángcsóvákat húzva maga után. És az orosz ezt pontosan jól tudta.
Ukrajnát nyomasztotta a dolog. Öccse nem volt jól, és ő, mint együtt érző nővér, nem bírta ezt ölbe tett kézzel végignézni, ahogyan elfajulnak a dolgok. Mégis mosolyogva tette le Litvánia elé főztét, aki visszamosolyogva rá megköszönte a kevéske ételt, ami aznapra mindenkinek jutott. Fehéroroszország is az asztalhoz fáradt, sóhajtva leült szokásos helyére.
-A bátyus nem akar velünk vacsorázni... megint.
Fáradtan fogadták az asztalnál lévők a hírt.
-Nem! Igenis ki fog jönni, és velünk étkezik!- Irunya megtörölte kezét egy rongyba.
-Lehetetlen eset. Már kiabált velem- kezébe temette Natalia az arcát. A balti államok és Ukrajna elképedve néztek a lecsüggedt Belorussziára. Ivan bármennyire is félt húgától, sosem emelte volna fel hangját vele.
-Ez így nem mehet tovább! Nem tesz jót a depresszió sem a léleknek, sem a testnek!
-Nem tehetünk semmit, Irunya. Sajnálom- szakította félbe őt a litván- Egyszer majd megszűnik a Szovjetunió, akkor talán jobb lesz neki, minthogy itt görcsöl rajta...
Így hát az ukrán kénytelen volt a tál forró levest bevinni Oroszországnak. Kopogtatott testvére ajtaján, ami pillanatok múlva résnyire kitárult, Ivan lesett ki. Erősen alkohol szagát árasztotta, ráadásul szörnyen festett a lila karikákkal szeme alatt, és kócos hajával.
-Segíteni akarok, Ivan! Nem maradhatsz egy életen át abban a szobában...
Oroszország csak elvette a felé nyújtott ételt.
-Nem tudsz segíteni. Hacsak...
-Hacsak?!- Ukrajna elszánt volt, ha kell, harapófogóval szedi ki öccséből a szavakat. Ám az orosz csak fájdalmasan fölsóhajtott.
-Sajnálom Irunya. Jó éjszakát!- zárta be az ajtót.
A folyosón lopakodva lépkedett egyenesen Oroszország szobája felé. Ukrajna türelmesen kivárta, míg mindenki elalszik, de azért óvatos volt. A kilincset lassan lenyomta, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Ivan szétterülve az ágyán mélyen aludt, egy üveg vodkát szorongatott kezében. Békésen szuszogott, első látásra az ember azt is hiheti, hogy teljes egészében jól van.
Mikor Irunya körbepillantott a szobában, elállt a lélegzete. Végül arcára óvatos mosoly terült el.
-Ó, Ivan! Szóval erről álmodozol nap mint nap?
A szoba falai ki voltak tapétázva Oroszország rajzaival. Mindegyik lapon ott díszelgett egy élénksárga szirmú, gyönyörű napraforgó.
-Hova megyünk?- kérdezgette lánytestvéreit az orosz. Nagy sála a szemét takarta el, és csak egy egyszerű fehér pólót viselt nagykabátja helyett.
-Ne tedd fel ezt a kérdést minden második percben! Majd megtudod, légy türelmes!- kacagott föl szórakozottan Ukrajna. A kis autójukban hárman ültek: Irunya vezetett, a hátsó ülésen testvérei foglaltak helyet. Az országúton száguldottak, a rádióval együtt dúdolták a dalokat. Az idő tökéletes volt, a napsugarak képesek voltak a rossz hangulatot meséssé varázsolni. Bárányfelhők úsztak az égen, kisebb csoportokat alkotva. A fűzfák ágait lágyan ringatta a nyári szellő. Az ukrán lehúzta az ablakot, kidugta rajta fejét. Érezte, ahogyan a szél belekap rövid, szőke hajába, és egy régi érzelem erősödött meg szíve mélyén. Ez a szabadság- Megérkeztünk!
Ukrajna leparkolt, kiszállt az autóból, majd kisegítette Nataliával a bekötött szemű Oroszországot. Két oldalról belekaroltak Ivanba, és egy darabig még sétáltak. Végül Ivan levehette a szemkötőként funkcionáló sálát.
-Te jó ég!- Amíg a szem ellát, végig lefele a lejtőn napraforgók virágoztak. A sárga színű mező mágnesként vonzotta a gyönyörködő tekinteteket. Tökéletes volt.
-Na mit szólsz hozzá, bátyus?- tette fel a kérdést Fehéroroszország. Ivan le se tudta venni könnyekkel teli pillantását a napraforgó tábláról.
-Sosem láttam még ehhez foghatót... Köszönöm, hogy idehoztatok- nézett felváltva a két lányra- Nagyon szépen köszönöm!
-Ugyan már! Ez semmiség, hisz a testvérünk vagy! És mi a lelkünkön hordozzunk téged- hatódott meg Irunya, húga hevesen bólogatott.
Oroszország kinyújtotta kezeit testvérei felé, kik meg is ragadták azt. Majd együtt, kéz a kézben, belerohantak a napraforgók által közrezárt boldog életbe.
Műfaj: Fluff
Szereplők: Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország
Leírás: Oroszország depressziós, Ukrajna segíteni akar rajta.
Megjegyzés: Az ötlet utazás közben, napraforgók láttán jött :3
A Szovjetunió már elkezdte bomlását. Nem sok van hátra. A napok egyre hosszabbnak tűnnek, az éjjelek meg az örökkévalóságnak felelnek meg. A kegyetlen jég, ami összetartotta az uniós országokat, olvadozni kezdett, mint a fagylalt a kánikulában. Minden egyes csepp, ami földet ért, új vitát szült, a megegyezés egy elérhetetlen álom, amiért egész életében kajtat az ember. A feszültség körülzárja a Szovjetuniót, majd felemészti a sötétség.
Oroszország sem volt jó állapotban. Bánatát az ivásba fojtotta, egész nap csak a vodkát vedelte. A sötét szobába ült magányosan, és magába zuhant. Fontos volt számára a Szovjetunió, mintha egész létét jelentené neki. A sarló és a kalapács ragyogó életet élt, akár egy csillag. De ebből csak egy meteor lett, ami fénysebességgel zuhan a vesztébe lángcsóvákat húzva maga után. És az orosz ezt pontosan jól tudta.
Ukrajnát nyomasztotta a dolog. Öccse nem volt jól, és ő, mint együtt érző nővér, nem bírta ezt ölbe tett kézzel végignézni, ahogyan elfajulnak a dolgok. Mégis mosolyogva tette le Litvánia elé főztét, aki visszamosolyogva rá megköszönte a kevéske ételt, ami aznapra mindenkinek jutott. Fehéroroszország is az asztalhoz fáradt, sóhajtva leült szokásos helyére.
-A bátyus nem akar velünk vacsorázni... megint.
Fáradtan fogadták az asztalnál lévők a hírt.
-Nem! Igenis ki fog jönni, és velünk étkezik!- Irunya megtörölte kezét egy rongyba.
-Lehetetlen eset. Már kiabált velem- kezébe temette Natalia az arcát. A balti államok és Ukrajna elképedve néztek a lecsüggedt Belorussziára. Ivan bármennyire is félt húgától, sosem emelte volna fel hangját vele.
-Ez így nem mehet tovább! Nem tesz jót a depresszió sem a léleknek, sem a testnek!
-Nem tehetünk semmit, Irunya. Sajnálom- szakította félbe őt a litván- Egyszer majd megszűnik a Szovjetunió, akkor talán jobb lesz neki, minthogy itt görcsöl rajta...
Így hát az ukrán kénytelen volt a tál forró levest bevinni Oroszországnak. Kopogtatott testvére ajtaján, ami pillanatok múlva résnyire kitárult, Ivan lesett ki. Erősen alkohol szagát árasztotta, ráadásul szörnyen festett a lila karikákkal szeme alatt, és kócos hajával.
-Segíteni akarok, Ivan! Nem maradhatsz egy életen át abban a szobában...
Oroszország csak elvette a felé nyújtott ételt.
-Nem tudsz segíteni. Hacsak...
-Hacsak?!- Ukrajna elszánt volt, ha kell, harapófogóval szedi ki öccséből a szavakat. Ám az orosz csak fájdalmasan fölsóhajtott.
-Sajnálom Irunya. Jó éjszakát!- zárta be az ajtót.
***
A folyosón lopakodva lépkedett egyenesen Oroszország szobája felé. Ukrajna türelmesen kivárta, míg mindenki elalszik, de azért óvatos volt. A kilincset lassan lenyomta, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Ivan szétterülve az ágyán mélyen aludt, egy üveg vodkát szorongatott kezében. Békésen szuszogott, első látásra az ember azt is hiheti, hogy teljes egészében jól van.
Mikor Irunya körbepillantott a szobában, elállt a lélegzete. Végül arcára óvatos mosoly terült el.
-Ó, Ivan! Szóval erről álmodozol nap mint nap?
A szoba falai ki voltak tapétázva Oroszország rajzaival. Mindegyik lapon ott díszelgett egy élénksárga szirmú, gyönyörű napraforgó.
***
-Hova megyünk?- kérdezgette lánytestvéreit az orosz. Nagy sála a szemét takarta el, és csak egy egyszerű fehér pólót viselt nagykabátja helyett.
-Ne tedd fel ezt a kérdést minden második percben! Majd megtudod, légy türelmes!- kacagott föl szórakozottan Ukrajna. A kis autójukban hárman ültek: Irunya vezetett, a hátsó ülésen testvérei foglaltak helyet. Az országúton száguldottak, a rádióval együtt dúdolták a dalokat. Az idő tökéletes volt, a napsugarak képesek voltak a rossz hangulatot meséssé varázsolni. Bárányfelhők úsztak az égen, kisebb csoportokat alkotva. A fűzfák ágait lágyan ringatta a nyári szellő. Az ukrán lehúzta az ablakot, kidugta rajta fejét. Érezte, ahogyan a szél belekap rövid, szőke hajába, és egy régi érzelem erősödött meg szíve mélyén. Ez a szabadság- Megérkeztünk!
Ukrajna leparkolt, kiszállt az autóból, majd kisegítette Nataliával a bekötött szemű Oroszországot. Két oldalról belekaroltak Ivanba, és egy darabig még sétáltak. Végül Ivan levehette a szemkötőként funkcionáló sálát.
-Te jó ég!- Amíg a szem ellát, végig lefele a lejtőn napraforgók virágoztak. A sárga színű mező mágnesként vonzotta a gyönyörködő tekinteteket. Tökéletes volt.
-Na mit szólsz hozzá, bátyus?- tette fel a kérdést Fehéroroszország. Ivan le se tudta venni könnyekkel teli pillantását a napraforgó tábláról.
-Sosem láttam még ehhez foghatót... Köszönöm, hogy idehoztatok- nézett felváltva a két lányra- Nagyon szépen köszönöm!
-Ugyan már! Ez semmiség, hisz a testvérünk vagy! És mi a lelkünkön hordozzunk téged- hatódott meg Irunya, húga hevesen bólogatott.
Oroszország kinyújtotta kezeit testvérei felé, kik meg is ragadták azt. Majd együtt, kéz a kézben, belerohantak a napraforgók által közrezárt boldog életbe.
"Hey, brother
There's an endless road to re-discover
Hey, sister
Know the water's sweet but blood is thicker
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do!"
2014. június 26., csütörtök
Liechtenstein és gondoskodó, lüke bátyja
Svájc: Li... Liechtenstein! Mi történt a hajaddal?!
Liechtenstein: Szép napot, Svájc! Hát észrevetted? Levágtam. Így sokkal fiatalosabbnak érzem magam.
Svájc: Minden bizonnyal így is van... de nem az a gond! Mi ütött beléd, hogy ilyen fiús, rövid hajra váltottál?
Liechtenstein: Téged utánozlak. Miért, nem áll jól?
Svájc: Ööö... dehogynem. Végül is... egész jó.
Liechtenstein: Köszönöm.
Svájc: Mostantól magánórákat veszel; meg kell tanulnod, hogyan védd meg magad!
Liechtenstein: Értettem!
Svájc: *Figurákat rajzol a táblára* Legfontosabb, hogy ne közelíts gyanús idegenekhez, és ne engedd be őket a házba! Másodszor: utasítsd vissza, bármit is kérjen! Vitás esetben előbb konzultálj velem. Vagyis mindenki gyanús, aki ismeretlen...
Liechtenstein: Izé... Svájc...
Svájc: Lehet, hogy neked ez magas, de akkor is sikerülnie kell...
Liechtenstein: Nagyon cukik ezek a rajzok... Később papírra is lerajzolnád őket?
Svájc: ...Aha... Akkor folytassuk a leckét. Oda kéne figyelned a vadon élő állatokra is! *Folytatja a rajzolást* Tündériek, de ki tudja, mit akarnak! Vannak köztük éles agyarú és mérgező szörnyetegek is! Szóval csak óvatosan!!! Ha pedig állatot akarsz tartani, kizárólag csak párban tartsd őket!
Liechtenstein: *Álmodozik az aranyos rajzokról*
Svájc: *Rajzolja papírra az aranyos figurákat* Ha befejeztem, folytatjuk a leckét.
Liechtenstein: Bocsi...
Svájc: Mára vége a kiképzésnek! Alaposan pihend ki magad!
Liechtenstein: Igenis! Köszönöm szépen, Svájc! Szóval... ha nem bánod, ezt neked varrtam. *Átad egy csomagot*
Svájc: Hm? Ez meg mi?
Liechtenstein: Hálából. Esténként dolgoztam rajta titokban. Akkor jó éjt! Holnap találkozunk...
Svájc: Ah... *A szobájában kibontja a csomagot: rózsaszín, csipkés pizsama*
Liechtenstein: 52 nap után végre odaadtam neki...Most már egyforma pizsamánk van... Öö... Izé... Jaj de ostoba vagyok!!! Ne haragudj!!! Előbb a saját pizsamámat adtam oda neked!!!
Svájc: Hm? *A rózsaszín, csipkés pizsamát viseli*
Liechtenstein: Öö...Semmi, pompásan áll neked. Megengeded, hogy lefotózzalak?
Svájc: Va-valóban?
Svájc: El is felejtettem mondani, de köszönöm!
Liechtenstein: Megköszönte nekem. Olyan boldog vagyok! Az az igazi boldogság, mikor a bátyámat örülni látom...
Liechtenstein: Szép napot, Svájc! Hát észrevetted? Levágtam. Így sokkal fiatalosabbnak érzem magam.
Svájc: Minden bizonnyal így is van... de nem az a gond! Mi ütött beléd, hogy ilyen fiús, rövid hajra váltottál?
Liechtenstein: Téged utánozlak. Miért, nem áll jól?
Svájc: Ööö... dehogynem. Végül is... egész jó.
Liechtenstein: Köszönöm.
Svájc: Mostantól magánórákat veszel; meg kell tanulnod, hogyan védd meg magad!
Liechtenstein: Értettem!
Svájc: *Figurákat rajzol a táblára* Legfontosabb, hogy ne közelíts gyanús idegenekhez, és ne engedd be őket a házba! Másodszor: utasítsd vissza, bármit is kérjen! Vitás esetben előbb konzultálj velem. Vagyis mindenki gyanús, aki ismeretlen...
Liechtenstein: Izé... Svájc...
Svájc: Lehet, hogy neked ez magas, de akkor is sikerülnie kell...
Liechtenstein: Nagyon cukik ezek a rajzok... Később papírra is lerajzolnád őket?
Svájc: ...Aha... Akkor folytassuk a leckét. Oda kéne figyelned a vadon élő állatokra is! *Folytatja a rajzolást* Tündériek, de ki tudja, mit akarnak! Vannak köztük éles agyarú és mérgező szörnyetegek is! Szóval csak óvatosan!!! Ha pedig állatot akarsz tartani, kizárólag csak párban tartsd őket!
Liechtenstein: *Álmodozik az aranyos rajzokról*
Svájc: *Rajzolja papírra az aranyos figurákat* Ha befejeztem, folytatjuk a leckét.
Liechtenstein: Bocsi...
*ESTE*
Svájc: Mára vége a kiképzésnek! Alaposan pihend ki magad!
Liechtenstein: Igenis! Köszönöm szépen, Svájc! Szóval... ha nem bánod, ezt neked varrtam. *Átad egy csomagot*
Svájc: Hm? Ez meg mi?
Liechtenstein: Hálából. Esténként dolgoztam rajta titokban. Akkor jó éjt! Holnap találkozunk...
Svájc: Ah... *A szobájában kibontja a csomagot: rózsaszín, csipkés pizsama*
***
Liechtenstein: 52 nap után végre odaadtam neki...Most már egyforma pizsamánk van... Öö... Izé... Jaj de ostoba vagyok!!! Ne haragudj!!! Előbb a saját pizsamámat adtam oda neked!!!
Svájc: Hm? *A rózsaszín, csipkés pizsamát viseli*
Liechtenstein: Öö...Semmi, pompásan áll neked. Megengeded, hogy lefotózzalak?
Svájc: Va-valóban?
Svájc: El is felejtettem mondani, de köszönöm!
Liechtenstein: Megköszönte nekem. Olyan boldog vagyok! Az az igazi boldogság, mikor a bátyámat örülni látom...
*ÁLOM*
Liechtenstein: *Éjszaka, esőben, szakadt ruhában a sikátorban* Hah... Mi lesz most velem? Az otthonom romokban... És nem elég a felfordulás, az életem is fogytán... Mi lesz most velem...? Nem bírom tovább... Istenem, bárcsak még egy kicsit ország maradhatnék...
Svájc: Hé... Hé!!! Te ott... Jól vagy?
Ő volt a bátyám. Attól fogva...
Svájc: Ízlik?
Liechtenstein: Finom! Te nem eszel?
Svájc: Már ettem.
...Ő mindig vigyázott rám. Csak utána jöttem rá...
Svájc: Jobb erőben vagy már?
Liechtenstein: Igen, sokkal!
...Hogy neki sem volt mit ennie. Mégis a segítségemre sietett.
*REGGEL KINT A KERTBEN*
Liechtenstein: Svájc, Svájc! Képzeld, a múltról álmodtam, és ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.
Svájc: Ühüm... Bökd ki.
Liechtenstein: Mondd, akkor miért segítettél rajtam?
Svájc: Mi ütött beléd, hogy kora reggel ilyeneket kérdezel?
Liechtenstein: Csak hallottam, hogy akkoriban te magad is szörnyű helyzetben voltál.
Svájc: Emberként mi sem természetesebb... Országként pedig kötelességemnek éreztem. Ezért hát... Azt tettem, amit helyesnek tartottam...
Liechtenstein: Áh...!
Svájc: Vagyis... nem hagyhattalak ott csak úgy. Örülök, hogy már jobban vagy.
Liechtenstein: Svájc! Én olyan boldog vagyok!
Svájc: Az jó.
Az első világháború végén Liechtenstein, annak ellenére, hogy hadba se lépett, példátlan gazdasági válsággal és élelmiszerhiánnyal küzdött. A krízis idején Svájc nyújtott neki segítő kezet. Azt mondják, hogy az alig tízezres népességű szomszédállam megsegítéséért cserébe Svájc semmit sem várt Liechtensteintől. Állítólag mindezt csupán szolidaritásból tette.
2014. június 25., szerda
2p Kanada
Emberi neve: James és Matt
Hasonlít a párjára, de neki hosszabb haja van, amit lófarokba kötve hord, gyakran ábrázolják borostásan, karikás, lila szeme van, és gyakran napszemüveget hord. Fegyvere általában egy hokiütő. Őt is többféleképpen ábrázolják a fanok:
1. Nem szereti, ha észreveszik, ellenszenves a bátyjával, gyakran erőszakos vele.
2. A másik személyeségében inkább sztoikus vagy aszociális. Nagyon csendes, de nehéz nem észrevenni a félelmetes aura miatt, ami körül veszi.
Mindkét esetben azonban a "természet barátja". Szereti a hokit, és gyakran dohányzik. Gyakran ábrázolják őt úgy, hogy brutálisan halálraveri az orvadászokat a hokiütőjével.
Hasonlít a párjára, de neki hosszabb haja van, amit lófarokba kötve hord, gyakran ábrázolják borostásan, karikás, lila szeme van, és gyakran napszemüveget hord. Fegyvere általában egy hokiütő. Őt is többféleképpen ábrázolják a fanok:
1. Nem szereti, ha észreveszik, ellenszenves a bátyjával, gyakran erőszakos vele.
2. A másik személyeségében inkább sztoikus vagy aszociális. Nagyon csendes, de nehéz nem észrevenni a félelmetes aura miatt, ami körül veszi.
Mindkét esetben azonban a "természet barátja". Szereti a hokit, és gyakran dohányzik. Gyakran ábrázolják őt úgy, hogy brutálisan halálraveri az orvadászokat a hokiütőjével.
2p Norvégia
Emberi neve: Håkon BondevikSzőke haja és kék, lila árnyalatú szeme van. A fegyvere egy lángszóró. Energikus, pozitív, megszerzi amit akar, nagyon társaságkedvelő, gyerekes és a figyelem középpontjában akar lenni. Piromániás, ezért szereti a lángokat, de ez gyakran vezet maga és mások rovására, ezt bizonyítják az égési sérülések rajta. Szereti a cukorkákat, a metál zenét és a videojátékokat.
2014. június 20., péntek
2p Izland
Emberi neve: Egil SteillsonHasonlít az 1p megfelelőjére, de neki vörös szeme van, a jobb szemén van egy szemfedő, és a haja színe világos lila vagy ezüst. Vidám és optimista, barátságos az emberekkel, viszont ostoba és nagyon naiv. De vannak akik úgy ábrázolják, hogy szeret embereket vagy álltatokat kínozni.
Mikor fogsz szeretni?
Műfaj: Shounen-ai
Páros: SpUk
Leírás: Anglia kalózhajója megtámadta Spanyolország kalózhajóját, csatáznak, Anglia vesztésre áll, de ekkor váratlan kijelentést tesz...
Mesélés: E/1, Spanyolország személyében, múlt idő
Páros: SpUk
Leírás: Anglia kalózhajója megtámadta Spanyolország kalózhajóját, csatáznak, Anglia vesztésre áll, de ekkor váratlan kijelentést tesz...
Mesélés: E/1, Spanyolország személyében, múlt idő
Anglia kalózhajója megtámadta az én kalózhajómat. Azóta is dúlt a csata, én Anglia ellen küzdöttem. Anglia fölugrott egy hordóra, hogy elkerülje a kardcsapásomat, erre én kirúgtam alóla a hordót, és ő a földre esett. A kardom éle a melkhasa fölött volt pár centivel, de tudom, hogy nem leszek képes megölni őt. Mert szeretem. És ezzel ő is tisztában volt.
Ekkor könnyek szöktek Arthur szemébe.
- Nyugodtan megölhetsz Spanyolország, legalább békében leszek egy ideig. - suttogta könnyes szemmel. - De kérlek: ne felejts el! Hogy miért? Mert szeretlek.
Hihetetlen boldogságot éreztem: szeret... Nem hiszem el, szeret!!! Akit már régóta szerettem, szeret!!! Nem tudnám megölni, főleg most, hogy tudom, szeret...
- Én is szeretlek. - mondtam boldogan, eldobtam a kardomat, és felsegítettem Arthurt a földről.
Arthur átölelt és hosszan megcsókolt. Örömömben sírva viszonoztam a csókot. Iszonyatosan boldog voltam! Ez a boldog pillanat belevésődött az agyamba.
Ám ekkor éles fájdalom hasított belém, megszakítottam a csókot és a földre borultam. Káprázott a szemem a fájdalomtól, és mindenütt vért láttam. Az Én véremet.
Hátranéztem, és egy tőr állt ki a hátam közepéből. Könnyes szemmel felnéztem, és Anglia röhögött fölöttem.
- Azt hiszed, hogy bármikor is szeretni foglak? Tudd meg: soha nem foglak! Soha! Egy újabb csatát nyertem! Én vagyok Anglia, a Legyőzhetetlen, a Tengerek Ura!
Egy ideig még kacagott felettem, majd belém rúgott, és átugrott a saját hajójára. Könnyes szemmel néztem utána. Nem lehet igaz... Csak átvert. Igazából nem is szeret. Csak kihasználta az érzéseimet, hogy közel kerülhessen hozzám, és leszúrhasson. Ravaszan kitervelte. És én ezt ostobán bevettem.
Ezért is szeretem. Mert ravasz. És tud kedves is lenni. De nála a csatában nincs kegyelem. Nagyon kemény és ravasz ellenfél. Aki ellene csatázik, jaj annak! Nem csodálom, hogy az országok nem akarnak konfliktusba keveredni vele ( kivéve Franciaországot ). Ó, Tengerek Ura... Mikor fogsz szeretni?
2p Finnország
Emberi neve: Thurston VäinämöinenSzőke, néha világos barna haja és vörös, néha barna szeme van. Nincs pontosan meghatározott személyisége, vannak akik keménynek és komolynak, és vannak akik játékosnak és természetesnek ábrázolják őt. Gyakran őt tekintik a skandinávok közül a legkeményebb élettel és múlttal rendelkező karakternek. Szeret fájdalmat és szomorúságot okozni a többi embernek.
2p Svédország
Emberi neve: Bernard OxenstiernaA haja, szőke vagy barna, néha fekete, szeme vörös, néha kék. Személyisége neki is változik:
1. Vidám, nagyon érzelmes, és az érzelmeit könnyen kimutatja. Hasonlít az 1p Oroszországhoz.
2. Szarkasztikus és makacs, keményen viselkedik, nem szereti bevallani, hogy szeret emberek között lenni.
2p Dánia
Emberi neve: Markell vagy Christian Køhler
A haja gyakran változik szőke és barna között, van egy heg a bal arcán és a szeme gyakran változik kék és lila között. Komoly, érett, nagyon nyugodt és ésszerű, csendes, nem beszél sokat, de ha igen, csak rövid mondatokban. Ő is dohányos és alkoholista.
A haja gyakran változik szőke és barna között, van egy heg a bal arcán és a szeme gyakran változik kék és lila között. Komoly, érett, nagyon nyugodt és ésszerű, csendes, nem beszél sokat, de ha igen, csak rövid mondatokban. Ő is dohányos és alkoholista.
2p Oroszország
Emberi neve: Viktor BraginskyÁltalában sötét, vöröses barna vagy olyan szinű haja van, mint az 1p megfelelőjének. A szeme szine vörös. Fegyvere általában egy lapát vagy egy pisztoly. Csöndes, nem szokott gyakran beszélni, sőt egyáltalán nem beszél. Hihetetlenül komoly és érett, de magányos és bizalmatlan. Ha válaszol, akkor általában szarkazmussal válaszol és nehéz őt zavarba hozni. De néhány fan másképp ábrázolja őt: szoros kapcsolata van a testvéreivel, szereti a legújabb pletykákat és boldog.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)