Nem kell félned!

Írta: R.Karolina
Műfaj: Fluff
Szereplők: Norvégia és Izland
Leírás: Norvégia este újságot olvasgat, mikor a kis Izland megijedve beállít hozzá, hogy egy szörny van a szobájában...
  

    Norvégia összeráncolt szemöldökkel lapozott a rejtvényhez az újságban. Hihetetlen, hogy manapság mindenféle hülyeségeket lehet olvasni. Ki öltözik be rókának és énekel arról, hogy fogalma sincs, milyen hangot ad ki ez az állat? Szánalmas...

     Leengedte az újságot, fülelni kezdett. A folyosóról apró, ám gyors léptekkel haladt valaki. Majd kivágódott az ajtó, s a gyermek berontott a szobába. Nagy nehezen felmászott a kanapéra, majd erősen átölelte a norvégot, összekönnyezve ingét.

-Mi a baj, Izland? Mi történt?

     A kisfiú csak arcát döngölte Norvégia karjába, és zokogott.

-Miért sírsz?- a norvég megsimogatta Izland buksiját.

-Fé-félek!- fejét felemelte, Norvégiára nézett. Gyönyörű lila szemeiben könnyek csillogtak- Ments meg, bátyus!

-Mitől félsz?- hiába nézett ki az ablakon, nem volt vihar. Furcsállva nézett a kisfiúra. Nem félős kölyök...

-Egy szörny van az ágyam alatt!- elkerekedett Norvégia szeme. Nem hitte volna, hogy ilyet ki tud találni Izland, nem ilyennek ismerte.

-Biztos csak képzelődtél!

-De igenis van egy rémisztő szörny a szobában! Hatalmas, elnyúlt feje van, és nincsen kézfeje, csak karja! Olyan ijesztő hangot ad ki...- a kisfiú továbbra is Norvégia ingének ujját gyűrte. Nyöszörgött, könnyei patakokban folytak. Nagyon aranyos volt. Nagy, lila szemeivel bátyját bámulta, ki nagyot sóhajtott.

     Nem volt szíve visszaküldeni a megijedt kisöccsét. És milyen testvér az, aki hagyja, hogy a kisebb féljen egyedül este a szobájában?

-Tudod mit, Izland?- a kisfiú kíváncsian tekintett szemébe- Elmegyünk együtt a szobádba, felkapcsoljuk a villanyt, és megnézzük, ténylegesen van ott e egy szörny! Rendben?- a kisgyerek úgy nézett rá, mintha totál hibbant lenne.

-Bátyus, te nem tudod? A szörnyek csak sötétben mutatják meg magukat, igazából láthatatlanok...

-Akkor felkapcsolom neked a kis lámpát, úgy is el tudsz aludni...

-De holnap is meg azután is ott lesz a szörnyeteg! Meg kell őt ölni, örökre!

     Norvégia csodálkozott. Honnan vesz ilyeneket? Vagy ez minden gyerekbe így van beprogramozva? Hogy egy villám csapástól meg kell ijedni? Hogy jó éjt puszit kell adni minden este, hogy szép álmuk lehessen? Hogy az ölelés gyorsabban gyógyítja a fájdalmat? Vagy esetleg, hogy egy kitalált szörnytől rettegjenek? De csak egy nagyot sóhajtott.

-A folyosón fel lehet kapcsolni a villanyt?- Izland hevesen rázta a fejét- Na akkor gyere!

     Izland leugrott a kanapéról, majd megfogta a norvég kezét. Együtt, kézen fogva kimentek a szobából, és elindultak a sötét, néma folyosón. Csak a parketta nyikorgott lábuk alatt, ám közeledve a kisfiú szobája felé tényleg hangokat lehetett hallani. Nem lehetett semmihez sem hasonlítani, de mintha léptek lettek volna, toporzékolás. 

-Hallod már őt?- a kis izlandi kíváncsian nézett fel nagy testvérére, ki csak bólintott.

     Norvégia a kilincsre helyezte kezét, ám habozott. Mintha nem csak toporzékolást hallana, de nem tudta teljesen kivenni. Lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva kitárult. A kis Izland erősen megszorította a norvég kezét. 

      A szoba teljesen sötét volt. Az érdekes hang tényleg az ágy alól jött, az apró izlandi nem tévedett. Norvégia elengedte testvére kezét, az ágy felé közeledett. Izland az ajtónál meredten állt, reszketett, nagyon félt. A norvég ennek ellenére otthagyta, be akarta a kisebbnek bizonyítani, hogy nincs semmi rémisztő a szobájában.

       Leguggolt az ágy mellé. Bátorítóan nézett Izlandra, kit teljesen felizgatott bátyja merészsége. Csodával nézett rá, olyannal, ami felbecsülhetetlen volt Norvégia számára. Biztatóan rámosolygott, majd a lepedőt felrántotta, ami eltakarta az ágy alját, és belesett oda.

       Önkétlenül is felkacagott. Nem akart még jobban ráijeszteni öccsére, de aranyosnak tartotta a dolgot. Ugyanis az ágy alatt nem volt semmiféle fenevad. Helyette egy fekete tollazatú, nagy csőrű madárka volt. Pár hónapja kelhetett ki a tojásból, nagyon aprócska volt. Norvégia azonnal felismerte a madarat, ilyen fajtával az ő országában nem ritka állat. Egy lunda volt.

-Mi az? Bátyus, mi az?

-Gyere ide, és megtudod!- mosolyodott az izlandira, ki kíváncsi szemeket meresztve futott bátyjához. 

        Amint meglátta a madarat furcsállva nézett a norvégra.

-Ő a szörnyeteg?

-Igen- felelte Norvégia. 

-De hát ez egy lunda! Ő nem egy szörny!

-Pontosan. Mégis megijedtél tőle- aranyosnak tartotta Izland reagálását, felismerését. 

-De hát ő volt a félelmetes! Engem ne ijesztegessen egy lunda! Kikérem magamnak!

     A norvég még egy kis ideig elszórakozott volna az izlandi felháborodásán. Mély, lila szemeiből értetlenség tükröződött, ami még aranyosabbá tette a kölyköt. Norvégia összekócolta az eddig is kócos fehér haját, és mosolyogva közölte vele:

-Ő nem akart megijeszteni téged. Csak barátod akart lenni. 

        Izland értetlenül pislogott. 

-Tényleg? 

-Ühüm. Csak ő még fiatal, nem tudja hogyan kell barátokat szerezni. Látod a mamáját?- Kíváncsian kémlelte a szoba többi részét az izlandi, ám nem találta a pipimamát.

        A norvég megfogta a lundát és testvérének nyújtotta. 

-Látod, milyen kicsi? Szüksége van egy segítőkész barátra. Nekem itt vagy te, neked én, de neki? Senki.

-Szegény... biztos nagyon magányos- búslakodott el. Norvégia kezében tartott madárra nézett, majd megsimogatta annak buksiját. 

-Vedd csak el nyugodtan!

         Félénken, de Izland erősen megmarkolta a törékeny testet, és átvette a madárkát. Mélyen a szemébe nézett a lundának, aki nem fordította el fejét, kíváncsian vizsgálta a kisfiút, kiből sugárzott a jószívűség és az ártatlanság. 

-Majd én vigyázok rád! Úgy, mint rám a bátyus! Én leszek neked a legjobb barátod örökké! Sosem foglak csendben hagyni, oké?

         A lunda elkapta fejét, mintha elpirulna. Izland nem akarta kerülni a pillantását, ám a madár csapkodni kezdett a szárnyaival, majd kirepült a kezéből. Rászállt az izlandi fejére, beletúrt a fiúcska hófehér hajába csőrével. 

          Norvégia boldogan nézte őket. Nem szeretett jobban e világon mást testvére aranyos, örömteli kacajától.