Műfaj: Angst
Szereplő: Kína
Leírás: Kína átgondol mindent, fájdalmas és boldog emlékeket kotor elő múltból és jelenből.
Megjegyzés: Filozofikus kedvemben voltam, tehát alkottam. Szóval akinek van kedve egy kis kínai történelmet vagy bánkódást olvasni, nyugodtan belekezdhet...
Régen olyan hatalmas voltam.
Személy szerint ismertem Római Birodalmat, jó barátom volt. Sajnáltam, mikor elbukott, de tényleg. Majd jobb keze, Germánia is eltávozott az élők sorából. Magányosnak hittem magam, de nem sok ideig. A két ex-nagyhatalom ugyanis nem kevés népet hagyott maga után nyugaton, Európában. Voltak köztük olyanok, kik a létezésemről sem tudtak, kik nagy becsben tartottak engem és kultúrám. És persze az elmaradhatatlan rosszakarók is akadtak.
Északi törzsek támadtak rám. Elhelyezkedésemnek köszönhetően nem tudtak nagyon a területemre férkőzni, de akadt ám egy rés a pajzson. Nem volt más ötletem, megijedtem a hirtelen jött, arrogáns pogányoktól. Szóval építettem egy hatalmas falat északra. Ez lett a Kínai nagy fal. Remek erőd volt akkoriban, de mostanában már nincs túl remek állapotban...
Majd ezek után rengeteget fejlődtem. Papír, selyem, puskapor és ecset régen megtalálható volt országomban, mikor Európában "felfedezték". Kultúrám egyre szebben virágzott, a vallás és a művészet egyaránt. De mint minden szépnek, ennek is hamar vége lett. Rengeteg ideig szét voltam szakadva. Bár egyesítettek, ám ez se tartott túl sokáig, több fejedelemre bomlottam. Ezt az időszakot az emberek az "öt dinasztia" korának nevezik. Sok évvel később megint megerősödtem. Kialakultak határaim, elfoglaltam Tajvant, és határszerződést kötöttem Oroszországgal.
És az elfelejthetetlen ópiumháborúk... Az a szemét Anglia jött kábítószerért, én meg nem engedtem neki! A háborúk dúltak, engem csúnyán eltapostak. Engedélyeznem kellett ezt a kereskedelmet. És ha ez nem minden, Anglia elvitte az öcsémet, Hong Kongot. A düh, mely égetett akkoriban, lassan átváltozott bánattá és tehetetlenség tudata elárasztotta elmémet. Összeroskadtam testvérem elveszítésekor, teljesen legyengültem.
Közben a népem lázadt. Nincs rosszabb a más országgal való harcnál, ha az embereid ellen harcolsz- ezt minden ország talán már átérezte legalább egyszer. A feltörések során lettem köztársaság. A káosz uralkodott országomban, ráadásul más országok is beleavatkoztak ügyeimben, többnyire Anglia és... Japán.
Na igen, Japán. Hiába az a sok szép emlék, amiket együtt töltöttünk, rengeteg háborún estünk túl. Sosem állt túl közel hozzám, bármennyire is próbáltam vele megbarátkozni. Több nézeteltérésünk volt abban az időben, de első nagyobb vitánk Korea sorsa volt. Én is akartam, ő is akarta... Végül ez a veszekedés vért követelt. Hiába gondoltam bele minden este, hogy ő akarta így, nem bírtam megölni. Hiszen én neveltem fel... Ezt a háborút is elvesztettem.
A II. Világháborúban is rengeteget harcoltunk. Abban az időben is folyamatosan zajlottak a polgárháborúk, majd' összeroppantam idegileg. Mindent és mindenkit utáltam, idegességem és feszültségem egyre jobban nőtt. Tudtam, bármelyik pillanatban kiakadhatok, de visszatartottam dühömet. Nem akartam kiakadni. Nyugodtságot színleltem, pedig egyáltalán nem voltam az.
A hab a tortán az volt, mikor lázadások folyamán kitalálták, legyen Kínai Népköztársaság. Ehhez hozzákapcsolódott a "Nagy ugrás" is, ami csak annyit jelentett, hogy lassan le kellett bontanom az erős, szigorú rendszert, melyet oly' sok évig építettem fel.
Én vagyok a legidősebb folyamatos civilizáció. Híres vagyok konyhámról, kultúrámról. Sok mindent köszönhet nekem a világ. Művészetem sokágú, mind az írás, a zene, a festészet és építészet. Az orvostudományom természetgyógyászati módokon alapszik, csillagászatomat, a kínai horoszkópot még ma is használják. Küzdősportom felülírhatatlan, na meg a sárkánytánc... feledhetetlen emlékeket ad az embereknek!
Ha ilyen rengeteg dolgot adtam az embereknek, történelmet, találmányokat, kultúrát, miért nem becsülnek meg? Lenéznek, kigúnyolnak. Tényleg ezt érdemlem? Túléltem azt a sok háborút és megaláztatást az ókortól fogva, és mégis ezt kapom? Hogy a becses nyelvem afféle "csingcsungcsang"? Hogy az embereim csak ferde szemű sárga, túlszaporodott népség? Hogy az iparaim csak egy "MADE IN CHINA" feliratot érnek?
Ebből már elegem van. Akármennyire is próbálok tökéletes lenni, annál jobban nem megy. Csak megalázom magam. Hiába igyekszem, mindig ott vár a siker ajtaja mögött valaki, aki tönkretesz, a földbe tipor!
Mindegy. Megint magamban tartottam, Ez már nem is tudom hányadik Világkonferencia, amin nem tárom ki szívemet. Úgy felemelném kezem, és ölteném ki szavaimat, hogy mindenki megtudja, mit is érzek valójában legbelül! De végül sosem teszem meg. Hogy miért? Mert ez a XXI. század. Csak kinevetnének. Azt mondanák, nekik is voltak mélypontjaik, nekik is van miért szomorkodniuk. Ez már a modern kor, nincs helye több ezer éves kultúrának. Egy hisztizős öreg országnak neveznének...
Mikor beszálltam az autómban, és már biztos voltam benne, hogy egy ország se vehet észre, zokogva dőltem a kormányra.
Én csak egy kis tiszteletre vágyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése